Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tudás öröklődése

2011.08.13

  

   Hát, igenis emlékszem! Mindenre. Rohadékok! Emlékszem minden mozzanatra, illatra, mondatra, minden színre, hangulatra, ruhadarabra, mozdulatra, emlékszem a szélerősségre, a hőmérsékletre, az árnyékokra. Emlékszem minden érzésemre, fájdalmamra, lelki gyötrelmemre és testi görcsömre. És minden átélt emlékem jól elhatárolódik azoktól a másikaktól, hiszen még a színük és a méretük is más! Dr. Bertram azt mondta, hogy én így vagyok EGY. Osztatlan. Egész és egységes. Tehát önmagamban hordozom az egyensúlyt és a harmóniát.
    Marhaság!
    Megpróbálom összefoglalni az utóbbi hetek történetét, bízva abban, hogy munkám olyan adalékul szolgálhat a darwini természetes kiválasztódás elméletében hívő teremtő ember recept-tárában, amely legalábbis kérdésessé teszi az ún. evolúciós késztetés Természettől eredeztethetőségét. Azzal a nappal kezdem, amelyen magam is először szembesültem a ténnyel, miszerint a dolgok nem úgy vannak, ahogy éljük őket.
 
(Louis, ne less! Írok, nem vetkőzöm. Hülye!)
 
    Sápadt reggel volt, és én oly nyomorultul, összetörve éreztem magam, mint akit a hosszúprogram után elfelejtettek kivenni a dagasztógépből. Emlékszem a végtagjaim iránt érzett mérhetetlen gyűlöletemre, amiért a nap első megpróbáltatása, a felkelés fenyegető közeledtével leváltak rólam és gyávaságukban otthagytak engem, szerencsétlen torzsot csonkán heverni. Emlékszem arra a lebírhatatlan dühre és feszültségre, ami földméhi elementációval már három napja majd’ szétvetett. Nem volt szokatlan, mégis meglepett az a sokmázsányi rám nehezedő nyomás, ami belepte, beterítette a testemet és eltömítette a pórusaimat, mint valami redves sivatagi homok; forrón és reménytelenül.
  Nem akartam élni.
    Igaz, zihálni sem. És mégis! Alig kaptam levegőt, a tüdőm sípolva küszködött, hogy megbirkózzon a légzés titáni feladatával. Tompa, zsibbadásszerű fájdalom fonta át a mellkasomat, és szorította össze a torkomat, de ez sem volt szokatlan, úgyhogy semmi okom nem volt nyugtalankodni; nem rémültem meg.
   Egész éjjel hánykolódhattam, a lepedő gombócba gyűrődve szerénykedett alattam. Halványan rémlett, hogy az éjszaka közepén megint sikítva kipattantam az ágyból, és villanyt gyújtottam. Nyilván a kukacfóbiám miatt.
   A helyzet az (és ezt jobb mindjárt az elején tisztázni), hogy viszolyogtatóan makacs identitás krízisem van, legalábbis ezt állapította meg minden rám vetődő pszichológus, akihez elcipeltek úgy hat éves korom tájt. Én persze nem értettem, mit akarnak tőlem, és ez már akkor is kihozott a sodromból, úgyhogy sikítva-toporzékolva lebarmoztam a fölöttem sündörgő tudós pofákat, mert könnyű elbánni egy kék szemű ártatlannal, főleg, ha megállíthatatlanul remegnek a végtagjai (ld.: chorea minor). Hiszteroid magatartásomat szemlélve azt gondolhatták, mindjárt megnyugszom, ha elárulják a diagnoszta által használt terminus technicus jelentését, hát megsimogatták szőke és okos buksimat, majd felvilágosítottak: „Ez azt jelenti, nem vagy egészen tisztában azzal, ki vagy valójában, és hol a helyed.” “Hülye freudisták!” - toporzékoltam tovább, amiből rögtön rájöttek, hogy más bajom van, és megsértődtek. Én pedig leszűrtem a következtetést, miszerint a felnőttek könnyen kezelhetők, mert könnyen sértődnek. Továbbá a „freudista” ezek szerint csúnya szó.       

 De igazam volt, nem? Micsoda ostobaság! Nagyon is jól tudom, ki vagyok és hol a helyem! Bántóan alacsony, piszeorrú, vastag bokájú, nagymellű és nagyseggű túró vagyok (rövid szőke szőrzettel), akinek már rég a föld alatt lenne a helye! Csak hát kukacfóbiája van, ugye…
  Na jó, ha pontos akarok lenni, inkább azt tudom, ki nem vagyok. Nem vagyok boldog, kiegyensúlyozott ember, nem vagyok nő - bár ami azt illeti, valami különös, folyton (és az akaratomtól függetlenül) változó, időnként akár vonzónak is látszani bíró nőszerű külsővel rendelkezem -, nem vagyok férfi, nem vagyok növény, nem vagyok ásvány...
   Igaz, kukac sem vagyok. Vagy ha igen, akkor majdhogynem jól megtermettem, náluk ugyanis jelentősen nagyobb vagyok!
   Na, ezért félek a kukacoktól. Mert soha semmi jel nem mutatott arra, hogy ha oda kerül majd a sor, befogadnának. És ezért félek a boldog, kiegyensúlyozott emberektől is. Ugye, hogy ez nem identitás krízis? Ez az a szorongató, bánatos, halálközeli érzés, amit közönségesebb halandók úgy hívnak: magány.
    Ha meg kéne határoznom az élet és a halál közötti leglényegesebb különbséget, azt mondanám, hogy bár mindkettőről egyedül dönt az ember, mégis, ha a halált választod, egyedül is kell végigcsinálnod, magányosan, míg ha az életet, egy csomó szerencsétlen hülye szegődik melléd, akik majd értelmet és tartalmat adnak neked, s össze-vissza ráncigálnak, mikor tetőzik a trutymó feletted. Hát nekem nincs szükségem rájuk! Ezt már kiskoromban is így gondoltam. Érthető, hogy eddigi huszonnyolc évemből többet haltam, mint éltem.
    Jajj! Undok, sápadt, vérszegény, nyomorult reggel!
    Minden erőmet a szemhéjamra összpontosítottam: „nyílj fel, hadd lássam, mit nem bírok még látni sem!”
    Úgy éreztem magam, ahogy egy ronda, kócos, püffedt, disznószemű szardarab érezheti magát. Már a fejem is szörnyen fájt, a gondolataimat rendre összegyűrte egy-egy villámként lesújtó, nyilalló görcs, hányingerem volt, ráadásul a szobám tárgyai kínzó lassúsággal olvadtak össze homályos zöld foltokból határozott körvonalú képekké. Gyűlöltem őket, undorodtam tőlük, legszívesebben egyenként felrúgtam volna mindet, de ehhez még nem voltam eléggé ébren. Résnyire húzott szemmel megpróbáltam vidámnak látni a beszökő fényben táncoló apró porszemeket. Nem ment. Vastagon megülnek majd a polcon, lepelszerű hámréteget képeznek a nálam maradandóbb és értékesebb tárgyakon - eleve ellenszenvesek. Őket is gyűlöltem. Visszahanyatlottam a párnába (fekve gyűlölni is könnyebb), és óvatosan körbelestem.
   Jeremy már lelépett. Általában pánikszerűen menekült a reggeleim elől, ez volt a legtöbb, amit testi- és lelki épsége védelmében tehetett. Istenem, szegény Jeremy! Nagyon szeretem, pedig a hamutartót megint a szobában hagyta. Nem baj, gondoltam ellágyultan, majd felhívom és figyelmeztetem, hogy ez nem rendes dolog.
   Valahogy összeolvadtam emberré. Kikóvályogtam a fürdőszobába, s azon járt az eszem, honnan szerzek majd új tükröt, mert amit ez a mostani fog mutatni, azért biztosan összetöröm.
    De a látvány, ami elém tárult, minden képzeletet felülmúlt! Jeremy nem teregette ki a törülközőjét! Ott lógott a kád szélére vetve, mint valami nyálkás, óriásira duzzadt, félig főtt pacal, amin még érezni a marha alvadt vérének bűzét. Gusztustalan volt! Gyomortájban ismerős, a hányás közeledtét jelző remegést éreztem. Idegesen a hajamba túrtam, nyeltem egy nagyot, s elhatároztam, jókedvű leszek.
    Tényleg nem rajtam múlt. Én akartam! De ami sok, az sok! A kádat se mosta ki maga után! A körbefutó vékony koszcsík még csak hagyján, bár attól is okádnom kell, de Jeremy elhullajtott szőrei habos-tajtékos iszamba merevedett férgekként kapaszkodtak a kád falára. Na ne, ez azért már szemétség, ilyet nem lehet csinálni velem! Ez egyszerűen undorító, aljas, szemét, felháborító dolog! Semmibe vett, megalázott, megőrjített..!
   Mint egy érzelmileg felkorbácsolt tornádó beörvénylettem a szobába, felkaptam a telefont, és felhívtam Jeremy-t a munkahelyén. Remegtem a dühtől, és sírás fojtogatott.
   - RHP Szállítási Vállalat. - Egy kollégája vette fel.
   Megpróbáltam erőt venni magamon, hogy ő ne érezze, mennyire ki vagyok borulva.
   - Hello. Sarah vagyok. Tudnád adni Jeremy-t?
   - Persze - mondta. - Tartsd egy kicsit.
  Tartottam. Vártam. Vártam, hogy ezernyi teendője között, melyek mindegyike fontosabb volt NÁLAM, végre időt szakítson rám. Rágyújtottam egy cigarettára, de nem vált be; a remegésem nem hagyott alább. A körömlakkom viszont egy jó nagy részen lejött, és csak most vettem észre! Te jó ég, hogy lesz nekem időm újralakkozni, mikor alig van fél órám az indulásig..?!
   - Halló! - Ez Jeremy. Istenem, milyen közönyös a hangja!
   Nem bírtam tovább, kifakadtam.
   - Ez olyan szar!
   - Szia - mondta, és ezzel végképp kihozott a sodromból. Képtelen voltam legyűrni, visszatartani, megfékezni. Jött, jött föl, és nem tehettem semmit.
   - Nekem ebből elegem van! Én ezt nem csinálom tovább!
   - Mi a baj, Sarah?
   - Hogy minden olyan szar! És miért vagy velem ilyen undok?
   - Én?! Hiszen még meg sem szólaltam.
   - De miért nem?! Jó, elhiszem, hogy téged nem érdekel! Nem neked van hányingered, és nem neked fáj...
   - Rosszul vagy?
   - Igen! Igen, képzeld el, rosszul vagyok!
   - Akarod, hogy érted menjek, és elvigyelek orvoshoz?
   - Nem, dehogyis, csak....Máskor is volt már ilyen, nem az a baj, csak...
   - Csak..?
  Feltört belőlem a visszafojtott zokogás.
   - ...csak annyira elegem van mindenből! Rohadtul fáj a fejem és meg fogok vakulni, ez már biztos! Hordom ezt a szar szemüveget, amit már nem is tudom mikor ki kellett volna dobnom, mert nem látok vele rendesen, és téged az egész annyira sem érdekel, hogy legalább sajnálj!
   - Mondtam már. Elviszlek egy szemészhez, megnéz, és majd ő eldönti, lehet-e műtéttel segíteni a szemeden...
   - Ne vigyél te engem sehova! Nem hagyom, hogy megműtsön! - csattantam fel. Ez nem érti, nem érzi, miről beszélek! Miért nem figyel rám jobban?! - Egyébként a bokámon megint kijött az a daganat, vagy mi, de most úgy felduzzadt, hogy szerintem nem is férek bele a cipőmbe, a hasamban meg újra hallom azt a kluttyogást, és...
     - Sarah!  
    Megtorpantam. Egészen lágy, emberi volt a hangja.
   - ...igen? - kérdeztem reménykedve. Hátha azt mondja, hogy így is szeret, hogy így is kellek neki. Én. És senki más.
   - Tárgyalok. Majd később megbeszélünk mindent, jó?
   Elképedtem az érzéketlenségnek ily hihetetlen fokán.
   - Tudod mit? - üvöltöttem. - Dögölj meg! A törülköződdel együtt! Meg a kádaddal..!
  Őrjöngve lecsaptam a kagylót.
  Ő valószínűleg értetlenül bámult maga elé néhány pillanatig, majd megpróbálta eljátszani a tárgyalópartnerei előtt, hogy udvariasan elbúcsúzunk egymástól, hogy attól még nincs semmi baj, hogy baj van, miért is lenne, urai vagyunk a helyzetnek, a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, tudod, rám mindig számíthatsz, na jó, akkor otthon találkozunk, szia kicsim, ésatöbbi, ésatöbbi... Bele a süket telefonba! Baromállat!
   Most, hogy így visszagondolok, mindaz, amit a telefonba mondtam akkor reggel, logikailag nem volt kifogástalanul felépítve. De tényleg. És Jeremy agyában a gondolkodás kusza, szövevényes, milliárdnyi kanyar-, kunkor- és csavar alkotta hálózatából egyetlen, jól végigtapogatható pálya volt járható: a logika sodronykorlátokkal támogatott, szögegyenes útja. Gyűlölte, ha valamit nem tudott megérteni az egyszeregyből kiindulva, ha valamit nem modellezhetett le a saját kis ismeretelméleti világából vett konstrukciókkal. Sejtettem, hogy pofákat fog vágni, mikor találkozunk, de hogy az lesz belőle, ami végül lett, arra nem számítottam.
   Mivel délután kettőre úgyis randevút beszéltünk meg a városban, nem foglalkoztam Jeremy lelkével, a magamé is épp elég munkát adott. Dr. Bertramnak mindenképpen..
     Na, ez a Dr. Bertram megér egy rövid mesét.
    A legfurcsább ember volt, akivel valaha összehozott a sors. A bölcs belenyugvás látszata mögött csupa titokzatosság, rejtély és mindemellett hallatlan vitalitás. Gyakorlatilag születésem óta ismert, de ez távolról sem jelentett közeli kapcsolatot közöttünk. Nem azért jártam hozzá, mert szerettem, hanem mert muszáj volt. Úgy saccoltam, legalább hatvan éves lehet, de hogy pontosan mennyi, fogalmam sem volt. A kormeghatározással egyébként is gondjaim vannak, Dr. Bertram ifjonti lendülete csak tovább növelte eredendően meglévő zavarodottságomat. Ahányszor meglátott, valami leírhatatlan, halovány félmosoly ült ki az arcára, mintha olyasvalakivel beszélne, akinek minden titkáról tud, többről is, mint az illető maga, de diszkréten hallgat róla. Szó, mi szó, apám helyett apám volt, úgy jártam hozzá a kezelésekre, mint aki hazamegy. Mindig kiváltott belőlem valami védekező jellegű ellenállást azzal az ősz, szakállas fejével, kifürkészhetetlen mosolyával, kicsit reszelős, fátyolos hangjával. Persze jól tudtam, hogy éppen erre megy ki a játék. Ha védekezem, igazolnom kell magam, ha igazolom magam, előbb-utóbb meg fogok barátkozni mindazzal, ami én vagyok. Naiv elképzelés, de kétségkívül voltak eredményei. A velem kapcsolatos sikereire felettébb büszke volt, úgyhogy szerintem mindkettőnkben kialakult valami kimondatlan vágy a másik személye iránt. Ezt persze egyikünk sem vallotta volna be a világ minden kincséért sem. Néha már úgy éreztem, túlságosan nyilvánvaló, mennyire szükségem van rá. Nem hinnék el, de sokszor az életemet mentette meg azzal, hogy utánam dobott egy mentőövet ebbe a hétköznapoknak nevezett irdatlan nagy pocsétába, és a bizonyosságig erősítette bennem a tétova felismerést: ember vagyok, Isten teremtménye, akinek nem adatott meg a vétójog, már ami az életrerendeltséget illeti. Mégis, mint mondtam, idegenek voltunk.
   Tízre volt időpontom, úgyhogy össze kellett kapnom magam, ha nem akartam elkésni. Az időhiány megint feldühített. Rámtört a remegés, egész testemben reszkettem, amiben főleg az volt a kínos, hogy éppen a kávémat akartam egy nagy hörpintéssel felhajtani. Úgy, ahogy volt, magamra döntöttem az egészet. Bárkit kiborítana a testén végigcsorgó fekete lötty, nem? Az emberek többsége azonban megelégszik kurta szentségeléssel, maga elé morzsolt káromkodással, s ezzel le is vezeti az indulatait. Én ebben is különbözöm tőlük. Én bizony ordítottam, üvöltöttem, hisztérikusan vonyítottam, ahogy a torkomon kifért, s bevallom, nem nagyon törődtem artikulációs problémákkal. Rejtély, hogyan hallhatta ki Mrs. Peach ebből a hangömlenyből a “kurva” és “picsa” szavakat, amiket pedig szerinte én kiabáltam. Utóbb azt mondta, nem mert átjönni, mert félt, hogy kárt teszek benne. (Mese. Soha nem bántottam senkit, mindig csak engem pofoztak meg a legkülönfélébb helyzetekben. Állítólag pimaszul kunkorodik felfelé az orrom, és ez ingerli az embereket.)
   Szóval hisztiztem, nincs ebben semmi csoda. De tényleg! Az ember felöltözik szépen, vagy félórát eltölt a ruhához illő harisnya, cipő, zakó és sál kiválasztásával, majd amikor végre megvan, ráborul az a hülye kávé és kezdheti elölről az egészet! Ne mondja nekem senki, hogy ez rendben van így, ahogy van! Hogy ilyen az élet! Eredetileg nőnek öltözve akartam Dr. Bertramhoz menni: miniszoknya, fekete harisnya, magas sarkú cipő, dekoltázs... Az öregnek fennakadt volna a szeme, mint a zenedoboz fedele, és Jeremy is megkapta volna, amiért hónapok óta rimánkodott. Egészen gyönyörködtető és kielégítő terv volt…
   Miközben beáztattam kávéfoltos ruhadarabjaimat, végérvényesen elment a kedvem az egésztől. Ott egye meg a fene, én megpróbáltam nőcinek látszani, ha nem megy, hát nem megy. Úgy döntöttem, marad a szokásos vadóc egyetemista külső: farmer és farmerdzseki.
    Hát így indultam el azon a tragikus reggelen...
   A dátumra is pontosan emlékszem. Április 14. volt, egy szokatlanul hűvös tavasz szokásosan ernyedt napja. Fáradt téli árnyak olvadtak fel a délelőtti napsütésben, míg végighajtottam Boston külvárosának lepusztult házai között. Valahol távol gyerekek zsivajogtak, kacagásuk sikongva végiglebegett a kihalt utcákon, a mogorván terpeszkedő, mállott falú raktárépületek között, s ahogy a friss tavaszi szél takarítja meg az utakat, elfújta a rosszkedvemet.
   Dr. Bertram rendelője a belvárosban volt, egy felhőkarcoló harmincadik emeletén. A gazdagság, a csillogás, az élet kellős közepén. Ott, ahol véget ért az én világom, és ahol Jeremy-é kezdődött.
     Jeremy egyébként nem volt rossz fiú, csak a szülei nyaggatták folyton egy dúsgazdag család egyetlen sarjához méltóbb viselkedést és életmódot sürgetve. Ő pedig, sajnos, túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon velük. Meg aztán tetszett is neki a kényelem, a komfort, bármennyire melegágya volt is a dögletes unalomnak. Egyszer felvetettem, csak mint lehetőséget, szökjünk meg, költözzünk valami isten háta mögötti helyre, ahol kizárólag egymásnak élhetünk. Szelíden kibontakozott a karomból és azt mondta: “Na jó, de milyen élet lenne az, pénz nélkül?”
    Az órámra pillantottam. Tíz múlt három perccel. Keresztülszáguldottam az aulán, s éppen elcsíptem az egyik liftet.
  A gyorsliftet élveztem a legjobban. Hetykén beleálltam, jól megvetettem a lábamat, mindkét kezemmel erősen megmarkoltam a korlátot, és mégis olyan érzésem volt, hogy a fenekem mindjárt utoléri a fejemet. Ha nem találtam volna méltatlannak egy huszonnyolc éves nőhöz, legalább húsz percig élvezkedtem volna a liftben, le-föl furikáztatva magam. Úgy röppentem fel a harmincadikra, mintha semmibe véve az időt és teret, sistergő csillagporként végigpásztáznám a sötét Univerzumot, majd szórványként belehullanék az öröklét óceánjába.
  Jennifer mosolygott, mikor meglátott. Jennifer mindig mosolygott, mikor meglátott. Visszamosolyogtam rá, ez volt a kapcsolatunk alapja.
 - Hhhhelló! - mondtam kicsit zihálva, hogy lássa, mennyire siettem.
 - Szia.
 - Bocs, hogy késtem, premenstruációs dúlásban vagyok.
 - Semmi baj, Dr. Bertram még úgysem fogad - felelte. - Vannak nála - tette hozzá bizalmasan lehalkítva a hangját.
  - Azért csak szólj be neki, hogy megjöttem.
  - Jobb, ha most nem zavarjuk, pár perc múlva úgyis végez.
  - Kérlek, Jennifer, szólj be neki! Tudnia kell, hogy nem késtem többet öt percnél.
  - Majd megmondjuk, ha kijöttek. Nagyon fontos megbeszélése van.
   Nem értettem, miért nevezi a terápiát megbeszélésnek, de gondoltam, mindegy is. Durcásan levágtam magam egy székre, és tüntetőleg nem néztem rá. Kínosan hosszú másodpercekig kellett fontoskodva kotorásznom a táskámban, mire végre megadta magát.
 - Na, jó - sóhajtotta -, legyen, ahogy akarod...
   Lenyomta az intercom gombját.
 - Doktor úr, Sarah Whittle megérkezett. - Kérdően nézett rám, én meg szemrehányóan vissza.  - Már tíz perce - tette hozzá gyorsan.
  Elégedetten biccentettem.
 - Küldje be, kérem - hallatszott Dr. Bertram.
  Diadalmasan elvonultam Jennifer előtt, mint aki nem is csak egy csatát nyert meg, hanem a történelem valamennyi jelentősebb háborúját. Az ajtóból még visszafordultam, mert mégiscsak megérdemelt egy jó szót.
 - Kösz - villantottam rá legkedvesebb mosolyomat. – Te is számíthatsz majd rám, ha egyszer hazudni kell. Vagyis, tudod mit? Ha hazudni kell, mindig számíthatsz rám.
  Amilyen határozottan téptem fel Dr. Bertram szobájának ajtaját, olyan gyámoltalanul torpantam meg a küszöbön. Jennifer miatt megfeledkeztem magáról a helyzetről, arról, hogy Dr. Bertram ezúttal nem egyedül ül a szobában, hanem egy páciense is vele van. Minthogy ez alapvetően ismeretlen szituáció volt számomra, fogalmam sem volt, hogyan kellene viselkednem. Kétségbeesésemben majdnem sírva fakadtam. Próbáltam leplezni, de a hülye szám hülye széle engedetlenül remegett. Zavarodottan topogtam, még köszönni is elfelejtettem. 
   Dr. Bertram felpattant, és elém sietett.
 - Á, Sarah, jó napot! - Belémkarolt és saját süppedős bőrfoteléhez kísért. - Engedje meg, hogy bemutassam egy ifjú, ám nagyon tehetséges kollégámat, Irwin Rogerst. Irwin - fordult az ifjú tehetség felé -, Sarah az a bizonyos egyetlen, akiről beszéltem. Sarah Whittle.
   Kezet nyújtottam és elrebegtem egy halvány “örvendek”-et. Bénultságomban mindössze annyit fogtam fel, hogy egy pasi áll velem szemben, de megfigyelni nem volt időm.
 - Nem vagyunk rokonok... - mondta jelentőségteljesen mosolyogva az ifjú titán, miután hosszan és mélyen a szemembe bámult, mint aki biztos önnön ellenállhatatlanságában.
 - Persze, hogy nem vagyunk rokonok - néztem csodálkozva Dr. Bertramra. - Micsoda ötlet ez? Életemben nem láttam még Mr. Rogerst.
 Dr. Bertram felnevetett.
 - Irwin úgy érti, hogy nem rokona a híres Carl Rogersnek - magyarázta. - Tudja, Carl Rogers az úgynevezett interperszonális személyiségelmélet egyik szülőatyja. George Kellyvel együtt a hetvenes években nagy hatással volt a pszichoanalitika elméleti fejlődésére, de követői közül néhányan félreértették, így a gyakorlatban többet ártottak, mint használtak pácienseiknek.
 - Á! - mondtam, mint aki érti. Pedig egy kukkot sem értettem.
 - Nem kell félnie - mondta Irwin. - Nem csak a rokona nem vagyok, a követője sem. A magam részéről Eysenck dimenzionált faktoranalízisével értek egyet, különösen, ami a motivációs változók és az egyén szerepei közötti összefüggést illeti. Bár ez már inkább Cattel elméletéből kristályosodik ki.
   Ez hülye, gondoltam, de nem akartam megbántani Dr. Bertramot, ezért csak annyit mondtam:
 - Á! - Mint aki érti.
  Szerencsére Dr. Bertram ezúttal is kivetette azt a bizonyos mentőövet.
 - Ne terheljük Miss. Whittle-t szakmai részletekkel - mondta Irwinnek. - Foglaljon helyet, Sarah.
   Igyekeztem kecsesen, mintegy félfenékkel leülni, de az az istenverte fotel szinte magába szippantott. Elterültem benne, s rémült szemekkel pislogtam Dr. Bertram felé. Szörnyű ideges lettem, s újra hányingerem támadt, de mert úgy tűnt, a férfiak nem vettek észre semmit, nem mertem szólni.
 - Mindenekelőtt elnézését kell kérnem, Sarah - törte meg a csendet Dr. Bertram, maga is helyet foglalva az íróasztalánál, pont velem szemben. - Fel kellett volna készítenem magát, de hogy őszinte legyek, én sem számítottam arra, hogy Irwin ilyen gyorsan ideér Salt Lake Cityből.
   Egy futó pillantást vetettem a mellettem ülő Irwinre. Szemüveges, öltönyös, jólfésült, harmincas, önelégülten mosolyog, mint akinek a Boston-Salt Lake City távolság a reggeli kocogáshoz is kevés - szögeztem le magamban. Egy futó pillantástól nem is reméltem többet. Viszont kezdtem utálni Dr. Bertramot, amiért hajszálnyival sem vitt közelebb a rejtély megoldásához, melynek mibenlétét valahogy így fogalmaztam meg magamban: mi közöm nekem mindehhez? De azért figyelmesen hallgattam, s nagyokat nyelve próbáltam leküzdeni a hányingeremet.
 - Szóval - folytatta Dr. Bertram hivatalos ábrázatot erőltetve joviálisan kerekded arcára -, Irwin és én már régóta kapcsolatban állunk, még ha személyesen nem is ismertük egymást. Még kezdő pszichológusként keresett meg, úgy öt évvel ezelőtt, és a tanácsaimat kérte néhány nagyon bonyolult szakmai kérdésben. Azóta, hogy úgy mondjam, szoros konzultációs viszony alakult ki közöttünk.
 - Érdeklődésem Dr. Bertram munkássága iránt természetesen nem véletlen - vette át a szót Irwin. - Az egyetemen Bibliaként forgattuk a professzor úr könyvét.
 - Maga könyvet írt? - ámuldoztam. Mindig felnéztem azokra az emberekre, akik úgy össze tudják szedni a gondolataikat, hogy akár négyszáz oldalon át sem felejtik el, mit akartak eredetileg mondani.
   Dr. Bertram szégyenlősen mosolygott maga elé. Szerettem ezt a kisfiús mosolyát.
 - Nem csak hogy könyvet, de valószínűleg az évszázad legjelentősebb elméleti munkáját - lelkendezett Irwin. Volt valami hamis a hangsúlyaiban, ezért szentül meg voltam győződve, hogy csak hízelegni akar.
 - Mi a címe? - kérdeztem.
 - A tudás öröklődése - válaszolta Dr. Bertram.
 - Nem ismerem - vallottam be.
 - Fogadjon el tőlem egy tiszteletpéldányt - lépett a professzor az egész falat beborító könyvespolchoz és leemelt egy gyönyörűen kötött, vastag barna könyvet, majd átnyújtotta. Kissé elfogódottan forgattam a kötetet, s az ölembe fektettem.
 - Köszönöm - mondtam.
 - Nincs mit - felelte Dr. Bertram. A szája szegletében ott bujkált az a titokzatos félmosoly, ami számomra megnyugvást jelentett, mert szeretetet éreztem ki belőle. - Magánál értőbb olvasója aligha lehet ennek a könyvnek.
 - Nagyon vigyázzon rá! - hajolt hozzám Irwin. - Felbecsülhetetlen kincs birtokába jutott. Bár ami azt illeti, nem könnyű olvasmány, többeknek beletört már a foguk.
  Elfintorodtam.
 - Én nem a fogammal olvasok - mondtam.
   Dr. Bertram összecsapta a tenyerét.
 - Na, de nem azért vagyunk most itt, hogy az én könyvemről beszélgessünk - mondta felém fordulva. - Valójában egyáltalán nem terveztem hármasban megbeszélni a dolgot, szerettem volna lezárni, mire maga megérkezik. Irwin azonban nem az az ember, aki a részletek beható ismerete nélkül döntésre ragadtatja magát, így a tárgyalás kissé hosszúra nyúlt. Ám figyelembe véve, hogy ön is érintve van, gondoltam, ha már úgyis megérkezett, talán nem bánja, ha beavatjuk. Továbbá, szerettem volna, ha megismerkednek. Ezért hívtam be, mielőtt pontot tettünk volna az ügy végére, jóllehet, már minden kérdésben megegyeztünk. Igaz, Irwin?
    Irwin biccentett..
   Súlyos dolog lehet, gondoltam enyhe pánikban, ha ekkora körítés jár hozzá. Úgy tűnt, Dr. Bertram még hosszan tudná ecsetelni, mit miért cselekedett, anélkül, hogy rátérne a lényegre. Elébe kellett vágnom, ha nem akartam, hogy a bizonytalanság az egyre tobzódó rosszullétemmel társulva lenullázza az önkontrollomat, s megint eszemet vesztve féktelenkedjek. Márpedig nem akartam. Sosem akartam.
 - Árulja már el, miről van szó! - kulcsoltam össze a kezem.
  Dr. Bertram megütközve nézett. Ritkán fordult elő, hogy egy páciense sürgesse. Őrjítően hosszú másodpercekig csak bámult meredten.
 - Visszavonulok - mormogta aztán, rám emelve tekintetét.
 - Jaj! - nyögtem fel. - Ez azt jelenti, hogy...?
 - Azt jelenti, hogy nyugdíjba megyek - emelte meg a hangját Dr. Bertram. Esküszöm, valami furcsa fátyol csillogott a szemén. - Azt jelenti, hogy Irwin azért van itt, mert személyében találtam meg az utódomat. Jól ismeri az elveimet és a módszereimet. Ha valakinek, hát neki nyugodt szívvel adom át a pácienseimet, mert ő képes tovább építeni és befejezni azt, amit én elkezdtem.
   Tátva maradt a szám a döbbenettől. Csak bámultam erre az emberre, akit olyan biztos pontnak hittem az életemben, mint a Napot, s nem akartam hinni a fülemnek. Ennyire félreismertem volna? Képes lenne átpasszolni engem egy vadidegennek, egy nyálas playboynak, egy gusztustalan féregnek, csak mert szerinte megfelelő érdeklődést mutatott egy vacak kis könyv iránt, amit történetesen ő írt? Annyian írtak már könyvet, miért nem náluk kopogtat ez a kis senki, hogy kifejezze nyaldokló hódolatát?
   Mintha olvasott volna a gondolatomban, Irwin megszólalt.
 - Nagy felelősséget jelent ez nekem - mondta. - A léc meglehetősen magasra tétetett.
   Nem állhattam meg szó nélkül.
 - Szerintem Dr. Bertramnak már szép tiszta a feneke. Abbahagyhatja.
   Ez hatott. Irwin Rogers kiguvadt szemekkel meredt rám, mintha a torkára léptem volna. Miután tökön rúgtam. Istenem, mennyire szerettem volna megtenni..!
 -  Ne legyen ilyen goromba, Sarah! - szólt rám Dr. Bertram. Felállt és megkerülve az asztalt előrejött kissé - Egyfelől nem Irwin jelentkezett az ötlettel, hogy átvenné a pacientúrámat, hanem én kerestem meg őt…,
 - Jó - vágtam ingerülten a szavába -, de remélem, tudja, hogy akkor én többet nem jövök!
 - ...másfelől pedig, magára mindez nem vonatkozik.
   Na-na-na-na! Lassabban!
 - Mmm-mi nem vonatkozik rám? - hebegtem.
 - Maga továbbra sem szabadul meg tőlem.
   Hálás voltam, amiért kikerülte a "betegem marad" fordulatot, még ha ilyen szellemtelenül is.
 - Hú, a szentségit - fújtam egy nagyot megkönnyebbülésemben -, jól rám ijesztetett. De akkor miért mondta, hogy én is érintve vagyok?
 - Mert érintve van.
 - Jó, de mennyiben?
 - Maga az egyetlen, akit továbbra is szívesen látok.
 - Ez kedves. És..?
 - Éés... Remélem, megérti, hogy kizárólag a maga személye miatt nem szívesen tartanék fenn egy rendelőt.
 - Megértem. És..?
 - Éés... Ha nem bánja, ezentúl az otthonomban fogadnám.
   Ha azt hitte, ettől hanyatt esem, tévedett. De meglepődtem, az tény.
 - És ha bánom?
 - Akkor én megyek magához.
 - Inkább nem bánom - vágtam rá gyorsan, mert semmi kedvem nem volt Dr. Bertramot az én patkánylyukamban vendégül látni.
 - Helyes - mondta Dr. Bertram. - A részleteket ráérünk később megbeszélni.
   Irwin fészkelődni kezdett.
 - Azt hiszem, jobb, ha én megyek - mondta. Mitagadás, tökéletesen egyetértettem vele. Felém sem nézett, miközben kikászálódott a maga süppedős bőrkelepcéjéből, s kezet nyújtott Dr. Bertramnak. - A holnapi viszontlátásra.
 - Holnap. És köszönöm, hogy engedett a csábításnak.
 - Ez a csábító érdeme - felelte rosszkedvűen Irwin. Nagyon elkomorodott szegény, talán mégsem kellett volna ilyen kegyetlenül bánnom vele. Ahogy elmúlt a közvetlen veszély, kezdtem megsajnálni, s jóvá akartam tenni a gonoszságomat.
 - Viszlát, Irwin - mondtam kedvesen. - Remélem, nem haragszik.
 - Nem, dehogy - derült fel az arca. - Legközelebb talán alkalmam lesz a pozitív tulajdonságait is megismerni.
 - Ebben azért ne bízzon túlságosan - feleltem. - Mindig az első találkozásnál hozom a legjobb formámat. De békét ajánlok.
  Elnevette magát. Vakítóan fehér, egészséges fogsor villant elő nőiesen duzzadt ajkai mögül.
 - Elfogadom - mondta, és kezet fogtunk. - Minden jót.
   Dr. Bertram kikísérte. Jónéhány másodpercbe beletelt, míg visszajött.
 - Nos, Sarah - mondta -, azt hiszem, mindkettőnknek sikerült meglepnie a másikat.
 - Nem én kezdtem - vontam meg a vállam.
 - Kissé rácáfolt arra a képre, amit Irwinnek festettem magáról. De nem baj. Jó szakember, tudja, hogy ez csupán a felszín.
 - Ne mondja meg neki, de ritka tudálékos alak.
 - Elhamarkodottan ítél. Csak imponálni akart magának. Meg akarta mutatni, hogy felveszi a versenyt.
 - Márhogy kivel?
 - Márhogy akár magával is.
 - Velem?
 - Magával.
 - De miért velem? Ki az a hülye, aki nem veszi fel a versenyt velem?
 - Már megint alulértékeli magát. Mondtam már néhányszor: ön nagyon intelligens, Sarah..
 - Jó, mert azt akarja, hogy higgyek magamban. De épeszű ember ilyet nem gondolhat komolyan.
  Dr. Bertram felvonta a szemöldökét.
 - Ne haragudjon - kaptam észbe -, nem úgy értettem. Látja, ennyire vagyok én intelligens.
 - Azt hiszem, jobb, ha ennek megítélését rám bízza - mondta Dr. Bertram. - Én sem ütöm az orromat olyasmibe, ami a maga szakmájába vág. De ha óhajtja, felsorolhatok néhány bizonyítékot a rendkívüli intelligenciájára.
 - Óhajtom – mosolyodtam el, és hátradőltem.
 - Nos, akkor lássuk. Pontosan hány nyelvet beszél, Sarah?
 - Folyékonyan, vagy csak úgy ahogy?
- Folyékonyan.
- Hetet vagy nyolcat.
- Most hetet vagy nyolcat?
- Nyolcat.
- És úgy ahogy?
- A latint - mondtam szemlesütve, mire Dr. Bertram diadalmasan felnevetett. - Jó, de ennek semmi köze az intelligenciához - folytattam. - A legostobább ember is megtanul legalább egy nyelvet. Ez legfeljebb arra bizonyíték, hogy nyolc butát is kiteszek.
- A tudás értékét a többiek ítélete határozza meg, nem a sajátunk - emelte fel mutatóujját Dr. Bertram. - Ha ők azt gondolják, hogy nyolc nyelven beszélni csak különleges intelligenciával lehet, akkor a nyolc nyelven beszélőt különösen intelligensnek kell tartanunk. Akarja, hogy közvélemény-kutatást tartsunk?
- Engem nem érdekelnek a többiek - mondtam dacosan. - Tojok a véleményükre.
- Rosszul teszi. De menjünk tovább. Hány éves is volt, amikor folyékonyan írt-olvasott?
- Melyik nyelven?
- Az anyanyelvén, angolul.
- Kettő?
- És a többi nyelven?
- Nem emlékszem pontosan. Talán azokon is. De négy évesen már biztos.
- Ez sem bizonyíték?
- Ez sem.
- Miért nem?
- Mert a kisujjamat sem mozdítottam meg érte. Ilyennek születtem, vagy mi.
- Arra kényszerít, hogy definiáljuk az intelligenciát?
- Szerintem menjünk haza.
- Nem. Még nem telt le az ideje.
- Akkor meg ki kényszerít kit?
- Definiáljuk?
- Ha azt mondom: igen, akkor olyanokat fog mondani, mint az előbb Irwin?
- Választhat.
- Mi között?
- A tudományos definíció és a rávezetés között.
- És ha azt mondom: nem?
- Akkor a hátralévő húsz percben olyasmikről fogok beszélni, amik magát egyáltalán nem érdeklik.
- Gondolja, hogy ez érdekel?
- Nagyon is.
   Ebben speciel nem tévedett.
   Egy gúnyos vigyort azért kiültettem az arcomra, nehogy könnyű zsákmánynak lásson. Én elfoghatatlan vagyok..!
- Rávezetés - mondtam előkelő nagyvonalúsággal. Ó, a kurva életbe, kis híján elharaptam a nyelvem!
- Hm. - Dr. Bertram megint mosolygott. De most idegesített. Az emberek ezernyi gusztustalansága között nálam a győztesek mosolya állt az első helyen, a mindenek közül kiválóké, amint büszkén magasodnak a világ fölé, mint e bolygóközi trágyadomb legnagyobb, legragyogóbb ürülékei.
   Dr. Bertram akkurátusan matatott az íróasztalán. Ez szokása volt, ha rögtönöznie kellett.
 - Mondja csak, Sarah - szólalt meg végre -, ismer a környezetében olyan embert, aki a maga fogalmai szerint is intelligens?
 - Nem is tudom. Talán Jeremy...
 - Tehát Jeremy-t intelligensnek tartja.
  - Azt mondtam: talán.
  - Írja le őt!
  - Magas, jóképű, és állandóan a kád szélén hagyja a törülközőjét.
  - Most belsőleg.
  - Gyors felfogású, érzékeny, a hamutartót meg a szobában.
  - Emlékszik olyan problémára, amivel ketten együtt szembesültek?
  - Közös problémára?
  - Igen.
  - Igen.
  - Melyikük fogalmazta meg?
  - Én.
  - És melyikük oldotta meg?
  - Ő.
  - Egyetértett vele?
  - Nem. Szerintem hülye volt. De a pasiknak egyébként sincs agyuk.
  - Magának jobb megoldása volt?
  - Azt nem tudom, hogy jobb-e, de másmilyen volt.
  - Szóba hozta?
  - Nem.
  - Miért nem?
  - Szégyelltem.
  - Szégyellte?!
  - Hogy olyan egyszerű. Jeremy napokig gondolkodott, mire kitalálta, amit kitalált. Én azt hittem, nem látom át a helyzetet teljesen, ezért találtam gyorsabb és egyszerűbb megoldást.
  - El akarja mondani?
  - Nem akarom. De ha maga akarja, elmondom.
  - Szeretném.
  - Igazából az egész Jeremy problémája volt, de annyira megviselte, hogy kénytelen voltam én is foglalkozni vele - kezdtem a történetbe. - A főnökei megbízták egy olyan terv kidolgozásával, aminek révén növekedhet a tulajdonosok jövedelme. A cég jól működik, nagy profitot termel, gyakorlatilag teljes mértékben kihasználja a piaci lehetőségeit. Ezek mégis több pénzt akartak. Jeremy tépelődött, nem tudta, honnan fogja meg a problémát. Valójában azt sem tudta, hol a probléma.
   - Ekkor jött maga, ha jól sejtem.
   - Jöttem én. Jól sejti. Találtam egy fontos érdekellentétet. Ugyanis a vállalat igazgatói - nem a tulajdonosok! - nyereségrészesedést kapnak. A nyereség 30 százaléka a menedzsmenté.
   - Ez így igazságos.
  - Számolunk, nem moralizálunk. Ez azt jelenti, hogy a növekvő profitból növekvő részt szakítanak ki. Másik oldalról nézve, a tulajdonos az összegszerűen kifejezett növekvő profitból az igazgatók összegszerűen megnövekedett részesedésével kevesebbet kap.
   - Világos. Ezt a felismerését aztán megosztotta Jeremyvel.
   - Meg. Ő jelentésbe foglalta, a tulajdonosok pedig megsimogatták a buksiját, és azt mondták: “Jó, de mi a megoldás?” Jeremy ettől kezdve komoran járkált fel-alá, nem lehetett hozzászólni. Rém ideges volt. Senkit nem akart magára haragítani, de érezte, hogy most masszív ellenségeket fog szerezni.
   - Lassabban! Végül?
  - Végül azt találta ki, hogy a tulajdonosok fabrikáljanak maguknak mindenféle igazgatói státuszt és legyenek ők is tagjai a menedzsmentnek.
   - Így a 30 százalékból nekik is jut. Jó ötletnek tűnik, ha csak a tulajdonosok érdekeit nézzük. Mi a hátránya?
   - Nincs rá más magyarázat, csak a pénzéhség, ami jobb esetben elégedetlenséghez, rosszabb esetben szabotázshoz vezet. Az eredetinél sokkal súlyosabb, antagonisztikus érdekellentétet szül. Az biztos, hogy visszaveti az igazgatók lelkesedését, ami végső soron a profit csökkenését eredményezheti. Meg kell őrizni az igazságosság látszatát.
   - Hát mégis moralizálunk?
   - Számolunk a morális problémákkal is.
   - Mi volt a maga megoldása?
   - Én abból indultam ki, hogy a tulajdonosok befektettek egy bizonyos összeget valamikor. Ha ezt az összeget annak idején bankba teszik, évi X százalék kamatot kapnak rá. Tehát évente TszerX a tőke hozadéka, igazgatói-, főkönyvelői-, alkalmazotti közreműködés nélkül. Ezt az összeget a pénz termeli egyes-egyedül, senki nem kell hozzá. Következésképpen a nyereség TszerX-ből kifejezett Y hányada is a pénz hozadéka, nem a termelésé. Ez nem tartozik bele a felosztható pénzösszegbe, ez a tulajdonosoké. Tehát a mindenkori nyereségből diszkontálni kell a mindenkori kamatot.
  - Ne hadarjon! Ha jól tudom, törvény szabályozza a nyereségképzés módját. A maga megoldásához meg kellene változtatni a törvényt, nem?
   - Majdnem igaza van. A nyereségképzés módját valóban törvény szabályozza, de a nyereség felosztását a tulajdonosok határozzák meg. Egyszerűen azt kell kimondaniuk, hogy képzett nyereség mínusz tőkekamat egyenlő felosztható nyereséggel.
   - Hát… a pénzügy finoman szólva nem a szakterületem, de logikusnak tűnik, amit mond.
   - Logikus is - húztam ki magam.
   - Akkor most szedjük elemeire ezt a történetet! Egyszercsak adódott az életében egy új körülmény, amihez alkalmazkodnia kellett, igaz?
   - Jeremy életében adódott egy új körülmény, amihez alkalmazkodnom kellett.
   - A lényeget tekintve mindegy. Ön elemzett, gondolkodott, problémát tárt fel, és az előzőleg szerzett idevágó tapasztalati anyag alkalmazásával, a helyzet mozzanatainak széleskörű figyelembevételével valamilyen, méghozzá nagyon logikusnak tűnő megoldásra jutott.
   Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha nem is rólam beszélne.
   - Ugye, tudja, hogy én nyelvtanár vagyok? – kérdeztem gyanakodva.
   - Persze, hogy tudom.
   - Akkor nem értem. Miféle korábban szerzett idevágó tapasztalati anyagról beszél?
   - Hm… - gondolkodott el. - Igaza van. Maga ezt még valóban nem értheti. De egyszer majd megérti, s remélem, nem lesz túl dühös.
   - Ezzel most sokat segített, köszönöm szépen. Épp elég talányos nekem Jeremy, ne fokozza a pasi-szindrómával szembeni frusztrációmat!
   - Az mi?
   - A pasi-szindróma? Rejtélyes, felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, betegesnek tűnő hétköznapi jelenségek okszerűtlen láncolata. Kizárólag pasik jelenlétében következik be.
   - Zoknik szerte a lakásban, koszcsík a kád szélén, fel nem hajtott WC-deszka?
   - Az az! – lelkesedtem, de sajnos már nem tudtam folytatni a sort; Dr. Bertram órája könyörtelen pittyenéssel jelezte, hogy lejárt az időm. Nem is bántam, sok értelmet ugyanis nem találtam a beszélgetésünkben. Ma már persze tudom, mekkorát tévedtem, hiszen ettől a naptól kezdve fordult meg az életem, s tárultak fel előttem olyan sötét titkok, melyekről inkább sosem akartam volna tudni. Dr. Bertram bocsánatkérően mosolygott, miközben kikecmeregtem a fotelből, és szedelőzködni kezdtem.
   - Mondja csak, Sarah – szólalt meg váratlanul, épp, mikor elköszönni készültem. – Mit gondol az evolúcióról? Hisz benne?
   - Én Istenben és a teremtésben hiszek. Miért?
   - Csak kérdeztem. Ó, míg el nem felejtem! Tessék, a névjegyem. Ezen rajta van az otthoni címem és telefonom is. Hétfőn ott várom.
 
(Kopogás zökkent ki a gondolataimból. „Ki az?” – kérdem. „Louis!” „Mit akar?” „Hoztam az ebédjét!” „Már ebédidő van?” – lepődöm meg. – „Akkor már csak másfél órám van a vizsgálatig, igaz?” „Vasárnap van, Sarah, ma nincs vizsgálat” – feleli az ajtón túlról Louis. Barom! Jó hírt hozott, de barom, mint itt mindenki.)
 
Lődörögtem a városban, hogy kitöltsem az időt kettőig. Haza menni nem volt kedvem, Andrew váratlanul lemondta az óráját, ezzel szerfelett örömteli kilencven percet varázsolva nekem, és még a pénzt is megkapom, hiszen huszonnégy órán belül volt, szóval, majdnem jókedvűen galoppoztam a bevásárló-negyedben, s készültem a randimra Jeremy-vel. Kissé megéheztem, ami elegendő indoknak tűnt egy kapuccsinó és egy fagylalt elmélyült elfogyasztásához. Az ember elveri velük az éhét, de akkor sem jelentenek komoly terhet, ha teszem azt, Jeremy esetleg meghív ebédelni.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.