Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mint cseppben a tenger

2011.08.07

 

A világ sokféle embernek sokféle arcát mutatja. Van, hogy – mint József Attila – már százezer éve nézzük, mit meglátunk hirtelen, és van, hogy többen ugyanazt nézzük, mégis mást látunk.

 

 


I.


Első éves joghallgatóként római jogi szigorlatra érkeztem, előző esti agysejt-építő halvacsorával a gyomromban, egy tábla csokival és egyéb diabolikus szteroidokkal a zsebemben. Össze-összekoccanó térdekkel benyitottam a Professzor úr szobájába, akinek nevét rá való tekintettel most tapintatosan elhallgatom, mert nem biztos, hogy az ő keble is dagadna a büszkeségtől, ha kiderülne: nem elég, hogy egykor a tanítványa voltam, de át is engedett! Az ablaknál állt, kezét a háta mögött összekulcsolva, meg se fordult, amikor beléptem.
- Húzzon egy tételt! – mondta fáradtan.
Húztam.
- Olvassa fel!
- Actio Publiciana.
- Kiváló! Szép, gazdag téma, nyilván sokat tud mondani nekem róla!
Ilyen nagyszerű koponya létére ekkorát tévedni! – gondoltam magamban, s közben lázasan kutattam az emlékeimben, a Birodalom mely korszakához kapcsolódóan is tanultam én erről a jogintézményről. Katt-katt-katt…, ius preatorium est quod praetores introduxerunt…, ting-ting-ting…, adiuvandi vel supplendi vel corrigendi iuris civilis gratia propter utilitatem publicam… bang! Megvan!
- Na! Kezdje! – sürgetett a Professzor úr.
- Öhm… Az actio Publiciana… a római jogban… egy speciális tulajdonvédelmi kereset, amelyet az i.e. I. században Publicianus praetor alkotott és vezetett be a bonitár…
- Helyes – vágott a szavamba, és ettől mérhetetlen önbizalomra kaptam; már mertem levegőt venni. De még mindig nem fordult felém.
- Jöjjön ide, fiam! – mondta olyan kedvesen, hogy elhittem neki, jót akar. – Ide, mellém!
Odaléptem.
- Nézzen ki az ablakon!
Kinéztem.
- Mit lát?
- Hát… embereket, autókat, villamosokat, fákat…
- Ne pepecseljen a részletekkel! Vonatkoztasson el!
- Járműveket… élőlényeket…
- Nem, fiam! – intett meg a Professzor, majd kimondta azt a mondatot, ami meghatározta a további négy egyetemi évemet, s kis híján az egész életemet: - Maga jogalanyokat és jogtárgyakat lát!
Micsoda tudós mondat! Éreztem, hogy abban a percben valami nagyszerű, felemelő és lényegi birtokába jutottam!

De már a diplomaosztón tudtam, hogy én mégis inkább autókat, villamosokat, fákat és embereket akarok látni…



vizet.jpg

 

II.

Beregi Péter, aki történetünk idején a Józsefvárosi Színház művésze volt, a Pannónia Filmstúdió büféjében társalgott kollégáival arra várva, hogy a szinkronműteremben sorra kerüljön. Hirtelen egy idegen stáb asszisztense guggolt mellé, és fojtott hangon - hogy a többiek ne hallják, milyen méltatlan feladatra kéri a művészt - megkérdezte, beugrana-e az ő filmjükbe egyetlen tekercsre. Valójában inkább csak egyetlen mondatra. Egészen pontosan egyetlen szóra…
Beregi Péter igent mondott. Addig is, amíg vár, miért ne?
Akkoriban a filmeket úgy szinkronizálták, hogy a filmszalagot felvagdosták 8-30 mp-es darabokra, ezeket a végükön (egy 3 méteres blank közbeiktatásával) összeragasztották, s az imígyen végtelenített szalagot addig vetítették, addig futott körbe-körbe, míg a felvétel tökéletes nem lett.
Beregi Péter belépett a műterembe, az asszisztens a kezébe nyomta a papírlapot, melyen a szövege állt. „Vizet!” Ennyit kellett mondania. A rendező az üvegablakon túlról megköszönte a beugrást, majd elindult a tekercs.

A képen egy maszatos, elgyötört, durva arcú, cserepes ajkú férfi volt látható premier planban, amint egyetlen szóra nyitja a száját. Erre a szájmozgásra kellett rámondani, hogy „vizet!”. Majd tekercs vége, jött a blank.
- Felvétel! – dörrent a rendező hangja.
- Vizet… - hörögte a művész elhalón, egészen száraz torokkal.
Tekercs vége, blank. A színész kihúzza magát, várja, hogy megdicsérik, milyen fantasztikusan kifejező volt, ember még így nem esdekelt vízért a történelemben, stb. De hátulról, az üvegablakon túlról nem érkezik semmi reakció.
Csend.
Majd mégis megszólal a rendező.
- Péterkém, ez nagyon jó volt, csak kicsit hangosabban kellene!
Ha
ngosabban? A jó színész tudja azt is! Jöhet újra!
Maszatos, elgyötört, durva arcú, cserepes ajkú feltűnik, művész nagyon hangosan hörög, egészen-egészen száraz torokkal:
- Vizet…!
Tekercs vége, blank. Péter diadalmasan ellép a mikrofontól, ennek jónak kell lennie!
De megint csend.
Úristen, mi van itt – gondolja a színész -, ennyire szar vagyok, hogy ilyen sokáig csomagolják a mondanivalójukat? Aztán a rendező sztentori hangja kurtán lesújt. Mintha türelmetlenebb is lenne…
- Még hangosabban!
- Ennél is? Jó… - adja meg magát Péter, bár nem ért egyet.
Újra jön a maszatos, elgyötört, durva, cserepes.
- Vizeeeet…! – hörgi a művész magából kikelve, a torkában már szinte fáj a szárazság…!
Tekercs vége, blank. És csend.
És csend.
A levegő megfagy a műteremben. A színészben pedig a vér.
Kínosan hosszú másodpercek után végül a kibeszélő gombja bántóan hangos kattanással utat enged a rendező ingerült hangjának:
- Péter! Nem szomjas! Ég a hajó!

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.