Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lehetőségek erdeje

2011.08.07

 

 

A világhírű Erdei Operaház előadásának végén dörgő vastaps köszöntötte a függöny elé lépő művészeket. Mindenkin átfutott a perzselően boldogító érzés, a siker mámorító, adrenalinban tobzódó érzése; mégis érdemes volt annyit kínlódni, a próbákon vért izzadni, a kimerültség határáról vissza-visszatáncolva harmincadszor, negyvenedszer is nekifutni egy-egy ciffernek. Ki emlékezett már arra, hányszor kívánták a pokolba a megalkuvást nem ismerő, könyörtelen karmestert és a rendezőt, amiért nem hagyták őket élni, és nüánsznyi eltérések miatt képesek voltak órákon át csuklóztatni őket?
A közönség ezek szerint valóban meghallotta, lehet, hogy csak megérezte a különbséget! Talán nem is tudta, hogy megmarkolják a lelkét, és akarattalanul, tudattalanul emelik olyan magasságba, amelyről eddig nem volt tapasztalata, csak az ideák világából magával hozott emlékképe, a vágyakozó sejtés, hogy ennek a csodának valahol mégiscsak léteznie kell. Katartikus - ez az, igen, kacsintottak össze a karzaton - katartikus élmény volt.

Hétszer tapsolták vissza a teljes társulatot, hétszer hajoltak meg a zenészek és az énekesek. Sikerre éhes impresszáriók hét évre kötötték le a társulat előadásait.

Volt az Operaház kórusában egy nem tehetségtelen, ám tehetségéhez nem mérhető, roppant ambícióval megáldott ifjú énekes, a Tapír. Beosztásában kifogástalanul teljesítette feladatát, pontosan és szépen megtanulta a rábízott szólamot. Megbízható munkatársként tartották számon, akire építeni lehet. A Tapír azonban ennél többre vágyott: főszerepekre, amelyek eddig – szerinte – koncepciózusan elkerülték őt, pedig már elmúlt nyolc éves. Úgy ítélte meg, nem várhat tovább, a Nagyvadak elszívják előle a levegőt, nem engedik oda a tűzhöz, kirántják alóla a talajt, víz alá nyomják, egyszóval az összes elemet ellene fordítják. Pedig ő is van olyan nagytestű vad, mint a többiek!

Gondolkodóba esett hát, és a következőkre jutott:
1. Nagy a családom, magasak a költségeim, kellenek a főszerepek. (Vagy kisebbek, de abból jó sok!)
2. Tehetséges vagyok, hangról hangra pontosan eléneklem én is a Medve szólamát, tehát jár nekem a főszerep.
3. Csakhogy itt nem osztanak rám mást, csak a kórust. Tehát vagy lecserélem a vezetőséget (amire nincs esély), vagy a magam lábára állok (erre végül is minden okom megvan).
Konklúzió: kilépek az Erdei Operaházból, és alapítok egy MagánTapír Operastúdiót, ahol én éneklek majd minden főszerepet.

Ettől a gondolattól egy kicsit megriadt – mégsem volt ő bátor Oroszlán -, és ekként módosította: alapítok egy MagánTapír Operastúdiót, és majd ha jól megy, akkor lépek ki az Erdei Operaházból! Vagy ki se lépek.
Ez így már tetszett neki, ez megnyugtató volt.

- Paradigmaváltás! – kiáltotta, és máris a tettek mezejére lépett; telefont ragadott, és minden külerdei művelődési házat, kultúrközpontot felhívott, általában ugyanazzal a sablonszöveggel: „Az Erdei Operaház művésze vagyok, és a társulattal szívesen fellépnénk önöknél.”

Hohó! Volt nagy boldogság és megtiszteltetés mindenütt! Gyűltek a megrendelések, szaporodtak a telefonok: „Szia, a Tapír vagyok, lenne egy kis hakni, jól fizet, meg szólót énekelhetsz! Karmester?? Hülye vagy? Minek? Te kapod az ő gázsija felét. Na?”

A kórus szinte valamennyi tagja szívesen fogadta a kis mellékest, sőt, egyszer-másszor maguk a kóristalányok hívták fel a Tapírt: „ Figyelj, kit kell leszopnom, hogy én is benne legyek a csapatban?” „Engem, én vagyok a művészeti vezető!” – felelte a Tapír, és az arcát ellepte a pír, mert egyébként komolyan vette ő az Erdő Törvényét, melynek 3. parancsolatja kimondta: Ne paráználkodj!

Első fellépésükön izgatottan lestek ki a függöny mögül. Zsúfolásig megtelt a színházterem, mindenki kíváncsi volt a világhírű társulat művészeire. A művészek pedig szépen sorban, rendre elénekelték az áriákat, úgy, ahogy a Nagyvadaktól hallották és látták. Zongorán közreműködött a Hiúz.

A közönség kissé csalódott volt. Várta, hogy megragadják a lelkét, és ismeretlen magasságokba száguldjanak vele, a vágyakozva sejtett csodába. De semmi ilyesmi nem történt. Pedig a produkció pontos volt és szép. Valami mégis hiányzott belőle. A Nagyvadak egyénisége? Avagy talán a karmester, aki kívülről látja, hallja és összehangolja? Ki tudja? Valami, amit nem tudunk tetten érni, nem tudunk megfogalmazni, leírni, csak érezni, átélni. Valami plusz, amit úgy hívunk: művészet. Valami, ami több mint szakma, mert nem csak kielégít, hanem megérint, megváltoztat, kiteljesít…

Érezte a Tapír, hogy nincs minden rendben, de elhessentette magától a gondolatot, amit korábban hajlamos volt lelkiismeret-furdalásként értékelni: „Ez nem az igazi ugyan, de hát, ennyi pénzért ennyi jár!”
A második fellépésen már nem volt telt ház, a harmadikon félház volt.

Ekkor a Tapír úgy döntött, hogy mivel a bevétel nem fedezi a kiadásokat, csökkenteni kell a fellépő énekesek számát, és a maradék tagok gázsijából is le kell csípni egy kicsinykét. Megkérdezte hát a Borzot: „El tudnád énekelni a Nyuszi szólamát? Igen? És a Menyétét? Azt is? Akkor a Süné is menni fog! Megkapod a gázsijuk felét. Na, jó, a harmadát, negyedét, ötödét… ”
A negyedik fellépésen negyed ház volt, és az ötödiken… Az ötödik érdeklődés hiányában elmaradt.

A kórustagok azonban nem estek kétségbe, hiszen – hála okos előrelátásuknak – mindüknek megvolt az állása a világhírű Erdei Operaház kórusában. Bementek hát a munkahelyükre, megnézték a műsortervet, és csodálkozva látták a kiírást, miszerint a következő ötven előadás - TÖRÖLVE.
Hogy lehet ez, kérdezgették egymástól, ezt nem tehetik meg velünk, nekem családom van, miből fogom eltartani?! Kétségbeesetten rohantak a főigazgatóhoz, az Elefánthoz, hogy megtudják, mi történt.
Az Elefánt elmondta, hogy már senki sem kíváncsi a világhírű Erdei Operaházra, a közönség inkább CD-ket vesz, azon hallgatja a régi előadások felvételeit.
- Érthetetlen – mondta az Elefánt. - Világhírű karmesterünk most ingatlanügynök, világhírű rendezőnk most biztosításokkal házal, és világhírű szólistáink szolfézst tanítanak az Állatóvodában. A közönség elfordult tőlünk.
- Érthetetlen – értettek egyet a kórustagok. – Hát a kultúra ezeknek smafu?*
*
 
Jó volt? - kérdeztem a gyereket. Elment, mondta elégedetten, de miért vagy ilyen szomorú? Mert, mondtam, így ment tönkre a… annyi minden más is!
De azt azért ugye tudod, hogy az elefánt nem erdőben él? - rótt meg a kölyök.
Magamhoz vontam, és egy barackot nyomtam a kobakjára.
Javíts ki, ha tévedek, de előbb értsd meg, miről beszélek!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.