Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guillermo del Toro: Tűzgyűrű (Pacific Rim)

2013.08.04

pacific.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindannyian hordozzuk lelkünkben az olthatatlan gyermeki vágyakozást a csodákra. Ahogy öregszünk, egyre rutinosabban találunk eszközöket, hogy a külvilág elől elrejtsük legbelső énünk infantilizmusát, de gyermekkorunk fakardozásai, nyilazásai, számháborúi, homokvár-bevételei, ólomkatonákkal, műanyag tankokkal, transzformerekkel, terepasztalon folytatott világfelszabadító háborúi gyönyörűen nosztalgikus emlékeink maradtak. Hősök voltunk, bármely oldalon álltunk is, és amikor Gizi néni uzsonnához szólított minket, a megfáradt harcosokat, bepakoltuk instrumentumainkat a játékdobozba, s mind a 10-12 évünk irodalmi élményét felhasználva vérszerződéssel, ünnepélyes esküvel megfogadtuk, hogy mindig – a lekváros kenyér után is! - kiállunk az igazság mellett, megvédjük a gyengébbeket, gálánsak és udvariasak leszünk a hölgyekkel, és sem az országot, sem a világot nem engedjük romlásba dönteni. Ki által? Nem mindegy? Senki által!

torro.jpg

                Guillermo del Toro

Guillermo del Toro a Pacific Rimben gátlástalanul a szoba közepére borítja a játékdoboz teljes tartalmát, és fékezhetetlen – pontosabban: korlátozatlan – képzelőerővel hoz létre a sok lim-lom között megbúvó szörnyekből és robotokból egy elképesztően fantasztikus külön univerzumot. Mítoszt teremt, s a teremtéshez felhasználja mindazt, amit a modern fizika és neurológia létező-, illetve az elméleti fizika hipotetikus vívmányai már-már globális közösségi legendává gyúrtak. Meséjében szerepet kap az atomenergia, a dimenziók közötti átjárás, a neuronhíd két ember agya között, egy ma még utópisztikusnak tűnő képalkotási módszer, a kommunikáció szavakon túlmutató, szinte telepatikus szintje, a morfogenetikus mezőelmélet, a párhuzamos univerzumok léte – az egyik oldalon. A másik oldalon pedig az ember atavisztikus emlékképeiben rendre felbukkanó óriási szörnyek, mutánsok, genetikai hibridek, akiknek egyetlen célja, hogy elpusztítsák a Földet. Miért? Nem mindegy? El akarják pusztítani, és ezt nem hagyhatjuk! Mirkó királyfi tehát, az öreg király legkisebb fia útra kel, hogy a modern kor boszorkánykonyháján kifőzött varázsszerekkel, rozoga gebéből csillagokat lerúgó táltossá változó Jaeger-paripájával, no meg saját hősiességével legyőzze a sárkányt, és megmentse a napkeleti királylányt. De nem magányos hős ő, útján rendre találkozik más hősökkel, akik az igazság érdekében (mert az egy percig nem kétséges, mi az igazság) szembe mennek a hatalommal, felsőbb engedély nélküli gerillaharcot vívnak, s lám, akciójuk teljes igazolást nyer. Győznek.

 Az ilyen mesékben sosem a drámát, a kidolgozott jellemeket és azok fejlődését kell keresnünk, főleg nem számon kérnünk. A protagonista itt nem vív hosszas lelki harcot, nem fordul magába, nem gyötrődik – legfeljebb egy kicsit, amíg a japán királylány szimpátiáját maga felé fordítja -, nem vagyunk tanúi a személyiségjegyei kialakulására döntő befolyást gyakorló eseményeknek. Az antagonista még dimenzionálatlanabb. Ő csak rombolni és pusztítani akar. Ez egy gyermeki világ, infantilis csodavárással és majdnemmindegymiért zajló akciókkal, látványelemekkel. Játék, amelyben a homo ludens a ludensségét éli ki. ("Az emberi kultúra a játékban, játékként kezdõdik és bontakozik ki. A játék az emberiség életében az elsõdleges kulturális tény. A kultúra “magasabb tartalmai”, az eszmék, ideológiák, mágikus kultuszok mind-mind származékos, a kultúra játszása közben utólag, az idõk folyamán kialakult jelenségek." - Johan Huizinga) A rendező neuronhidat barkácsol a saját agya és a nézők agya között, a sheldrake-i közös emlékezet, közös tudat, közös kultúra jegyében.

A film karakterei tehát nem hordoznak drámai mélységeket. Főbb jellemzőiket elnagyolt vonásokkal rajzolja meg del Toro, gesztusaik túlzóak, érzelmeik gyors lefolyásúak, három mondatukhoz három jelzőt kell tudnunk társítani, hogy valamiféle, legalább kétdimenziós karaktert felvázoljunk magunknak sebtében. Sietni kell, hiszen minden az akciónak, a világ megmentésének van alárendelve, és ezt be kell végezni a lekváros kenyér megérkezése előtt. Aki tehát a moziban olyan filmélményre vár, amely egy nem létező kemény világ nem létező kemény hőseiről szól, az mind a szinkronizált, mind az eredeti verzióban csalódni fog. Ez a film egy létező, de féltve őrzött belső világban játszódik, létező, de nagyon mélyen elnyomott hősökkel: velünk. A gyermeki énünkkel.

 charlie-hunnam.jpgpal-andras.jpg

                       Pál András                                            Charlie Hunnam

Nézzük meg Charlie Hunnam karakterét, Raleigh-t! Az első riasztásnál kipattan az ágyból, boldog izgatottsággal ébreszti a bátyját, majd amikor leszállnak a Gipsy Dangerhez a liftben, kétszer is elkurjantja magát lelkes türelmetlenségében: „Jövünk már!” Hát, ez nem az a Bruce Willis típusú, résszemű, minden szitán átlátó, cinizmusából kizökkenthetetlen hős, akinek mindig helyén van a szíve és az esze, aki minden marok- és gépfegyvert betáraz, majd gondoskodik a számlaegyenlegéről, mielőtt akcióba lendül. Ez egy kajla, alig férfivá érett fiatalember megnyilvánulása. Mirkó királyfié. Charlie Hunnam nagy érdeme, hogy szabadjára engedte a benne lakó fiút, és ezt vegyítve karcosan nyers, férfias hangjával sikerült megalkotnia egy abszolúte emberi hőst. Raleigh ugyanis nem természetfeletti erővel megáldott, elidegenített teremtmény, hanem érzékeny hős; nem kérges a szíve, olykor rajongásra hajlamos. Képtelen túltenni magát bátyja halálán, de talán ennél is érzékletesebb a Gipsy Danger – mint győzelmei gépbe öntött megtestesülése – iránti szerelmes imádata. A magyar változatban Pál András tökéletesen azonosul ezzel a lelkizős hősiességgel.

stohl-andras.jpgdiego-klattenhoff.jpg

                     Stohl András                                                Diego Klattenhoff

Raleigh bátyja, Yancy ugyanaz a karakter, csak kicsit érettebb kiadásban. Ha figyelmesen hallgatjuk a szinkront, nagyon sok hasonlóságot fedezhetünk fel Pál András és Stohl András intonációja, hangszíne között. Ez nem véletlen, tudatos törekvés volt, hiszen a film története szerint a neuronhíd kiépítése csak a nagyon hasonló egyéniségű emberek között kecsegtet sikerrel. Ezért kellenek testvérek a létrehozásához, vagy apák és fiúk, akiknek a gén- és emlékállománya számtalan ponton azonos. Ugyanez okból lett Mihályfi Balázs a hangja Herc-nek, Chuck Hansen édesapjának. Chuck-ot Szabó Máté szólaltatja meg. Máté és Balázs hangjában ugyanaz a „fátyol” érződik, így tehát a hangszínük máris megteremti a hidat köztük, már a neuronok összekapcsolódása előtt is. Chuck-ban egyébként szintén gyermeki dac dolgozik apjával szemben, aki túl keményen, túl érzéketlenül bánik vele, mintegy megfosztva őt a korlátok nélküli gyermekkortól és a nagyon is fájón hiányzó apai szeretettől.

Idris Elba, azaz Pentecost parancsnok az egyetlen karakter, aki majdnem háromdimenziós. Tudunk a múltjáról, tudunk a jelenéről, van egy kemény álarc-magatartása, és van egy gyengéd, érzelmes énje. Az igazságba vetett mélységes hittel teszi, amit tesz: követel, parancsol, leteremt, majd mint jó atya megért, elfogad, belát, biztat, félt. Az ő atyai szerepe még hangsúlyosabbá teszi, hogy Raleigh és Mako még megfontolt döntésre alkalmatlan, ugyanakkor  bátor szívű, lelkes gyerekek fiatalok, akik merő hasznosságtudatból készek az életük feláldozására. Élek a gyanúperrel, hogy a karakternek ezt a sokszínűségét inkább Idris Elba színészi tehetségének köszönhetjük, mintsem a történetet íróként is jegyző del Toro jellemábrázoló képességének. Idris Elba jó színész, ez most kiderült. Galambos Péter kiválóan lekövette őt a Prométheuszban, meg merem kockáztatni, még hozzá is tett a figurához a maga - sokakat megbotránkoztató, számomra inkább szerethető - arcoskodó pimaszságával. Így ezúttal is őt kértem fel, bízva abban, hogy sikerül kizökkenteni a rutinszerű macsóságából, és közösen előbányásszuk a hangjából azokat a tónusokat, amelyek a szolgálati kézikönyv előírásainak kimerítése után emberivé tehetik a parancsnokot. De Pentecost a háromdimenziós létet Galambos Péter által sem kapta meg, megmaradt majdnem háromdimenziósnak.  (Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Péter hangja az utóbbi időben kissé unalmas lehet a nézőnek, hiszen több nyári blockbuster főhősét szólaltatta meg, de nem volt rá okom, hogy a Prométheusz után másban gondolkodjak.)

 ubrankovics-julia.jpgrinko-kikuchi.jpg

             Ubrankovics Júlia                                        Rinko Kikuchi

Mako Mori, Pentecost parancsnok nevelt gyermeke, akinek életét a kaidzsuk elleni első háborúban mentette meg, ártatlan, naiv, de bizonyításra éhes lány. Az ő múltjáról is tudunk. Szüleit elveszítette a kaidzsu támadásban, az egyetlen ember, akibe gyerekkora óta kapaszkodhat – Pentecost parancsnok. Feltétlen engedelmességgel viszonyul hozzá, csak néha lázad fel a maga kislányos módján. Pl.: „De megígérte!” Vagy: „De én alkalmas vagyok!” Ki mond ilyen mondatokat? Egy harcos amazon biztosan nem, csakis egy gyermeki lélek, legyen bár jártas az összes távol-keleti harcművészeti ágban. A nevelőapja iránti tisztelet és a felé megnyilvánuló megfelelési kényszer átitatja egész lényét. A Raleigh-val mint férfival való kapcsolata egyértelműen előzmény nélküli, otrombán fogalmazva, bizonyosan szűz. Élete értelmét a Jaeger-pilóta létben találta meg, amihez nyilvánvalóan köze van nevelőapjának és szülei elvesztésének csakúgy, mint hazája kutúrájának. A harcművészetekben való jártassága lenyűgöző, a küzdelemben igazán elemében van. De vessünk csak egy pillantást a pilótakiválasztó teszt nélküle zajló fordulóira is! Mako Pentecost parancsnok atyai felügyelete mellett értékeli a pilóták teljesítményét. Tehát egyedül még nem lenne rá képes, kell mellé a tekintély. Gyereklány? Gyereklány. Vagy nézzük a film utolsó jelenetét! Miután Raleigh nyakába borulva, sírva élesztgette, s a fiú magához tért, mi történik? Megcsókolják egymást? Nem. Összedöntik a homlokukat, ezzel fejezve ki az egymásra találást. Gyermeki? Hát, eléggé. Ubrankovics Júlia szerepeltetésével ezt az ártatlan, szűzies, gyermeki vonást kívántam erősíteni. Nyilvánvalóan erős korkülönbségnek kell lennie Pentecost és őközte, ez is elég pregnáns Juli hangjával. Mako Mori figurájában egy feltűnően és imádnivalóan tiszta, támogatásra szoruló lány szólal meg.

Ron Perlman – Reviczky Gábor. A Pokolfajzat-ban is Gábort kértem fel Perlman szinkronizálására. Reviczky Gábor humora, karakterformáló képessége egyedülálló a mai szinkronpalettán. Hannibal Chau pedig vicces figura, ezt minden eszközzel hangsúlyozzák az alkotók, az öltözetétől a beszédmodorán át a hencegő kivagyiságig. Ron Perlman Reviczky Gábor hangjával kapta meg azt a könnyedséget, ami az alakításának lényege volt.

Charlie Day Dr. Newton szerepében erősen vígjátéki szerepet töltött be. Eltúlzott hangsúlyok, szélsőséges gesztusok hivatottak a bohókás, felelőtlen, a tudományért életveszélyt is vállaló jellem gyors felrajzolására. Rajkai Zoltán kiválóan oldotta meg a feladatot, élmény őt hallgatni.

Burn Gorman a német tudós, Gottlieb szerepében még inkább a sztereotípiák áldozatává vált. Maszkjában, mozgásában a Diktátorban Hitlert játszó Chaplinre emlékeztet. Nem beszél akcentussal, de németes keménységgel jól megropogtatja a mondatait, fogai közül mint pattogtatott kukorica szikráznak ki a szavak, ezzel kelt komikus hatást. De ha ez még nem lenne elég az alakításhoz, hát sántít is, bottal jár. Amikor ennyi külső eszközhöz nyúl egy színész, biztosak lehetünk benne, hogy nem találta meg, mit kell eljátszania. A karaktere sekélyes, sablonszerű, tudós, ahogy Móricka elképzeli. Ugyanakkor nagyon okos, előre kiszámít mindent, pánikra egyedül az ad okot, ha számításai nem igazolódnak. Feszes, izgága játékmodorát Viczián Ottó kiválóan visszaadta, nem tompítva, sokkal inkább fokozva a filmélményt.

Ellen McLain adja a hangját a Gipsy Danger komputerének. Híres hang az övé. Bár operaénekes, mégsem erről nevezetes széles e világon, és ez akár jellemzőnek is tekinthető kulturális állapotainkra. Arról híres, hogy ő a hangja a Portal c. videójáték végtelenül agyafúrt, játékosirányító komputerének, GLaDOS-nak is. Ez egy rendkívül népszerű játék, tehát Ellen McLain is rendkívül népszerű. A magyar változatban arra törekedtünk, hogy a GLaDOS-élményhez szokott nézők is azt kapják, amit várnak, ezért a Gipsy Danger hangja Zsadon Andrea lett. Ő ugyan nem opera-, hanem operett-énekes, de Ellen McLainéhez hasonló kedves, meleg, lágy intonációját megfejelte azzal, hogy hangról hangra lekottázta az eredeti komputerhang dallamát, és azt adta vissza.

Szerettem. Aki nem, az kérdezze meg 10-16 éves ismerősét, rokonát, és ha ő is szerette, kezdjen elgondolkodni azon, hogy nem temette-e túl mélyre a benne lakozó gyereket.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.