Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Christopher Nolan: Dunkirk

2017.07.26

virrasztobw.jpg

Idén májusban, Londonban láttam először Nolan új filmjét, a Dunkirköt egy szakmai vetítésen. A 106 perces alkotás alatt háromszor borította rám nagy szárnyát a virrasztó éji felleg, prózaibban: fogott el a sírásszéli keserűség. Össze-összerándult a gyomrom, elfacsarodott a szívem, és nagyokat kellett sóhajtanom, hogy visszagyűrjem, ami ki akart törni: a zokogást. Már akkor éreztem, hogy egyszer meg kell magyaráznom magamnak férfiatlan ellágyulásomat, „mimózalelkem” e váratlan, szégyenteljes megnyilvánulását. Kezdem:

A film alapja egy valóságos, történelmi helyzet Dunkirknél. Vagy Dunkerque-nél? (e: dánkörk ill. dönkerk)

dunkirk6.jpg

Ez a flandriai kisváros Doverrel éppen szemben, a La Manche csatorna franciaországi partján viharos századokat élt át története során, része volt a Német-Római Birodalomnak, majd spanyol, török, angol, végül francia fennhatóság alá került. Jóllehet, a Franciaország és Anglia közötti területi viták nagyrészt Normandiára irányultak - hiszen Hódító Vilmos normann herceg volt, mielőtt Anglia királya lett, és így Normandiát az angolok királyi birtoknak tekinthették -, a Flandriában csendesen megbúvó picinyke kikötőváros, Dunkerque sem kerülhette el, hogy Anglia igényt nyújtson be rá. Utoljára 1658-62 között tartozott a brit korona kevésbé szép gyémántjai közé, majd 1662-ben végleg Franciaországhoz került. Nyakas britjeink azonban nem felejtik a régi szép időket, amikor a francia Dunkerque még angol Dunkirk volt, és még udvariasságból sem hajlandók franciául ejteni a város nevét, aminek amúgy sem franciául, sem angolul nincs semmi értelme, flamandul viszont azt jelenti: a dűnék temploma. Ám flamand nevét (Duynkercke) pont letojja a nagyhatalmi játszmákba beleszédült világ. Mi, semleges magyarok pedig azt tartjuk természetesnek, hogy annak az országnak a nyelvén ejtjük, amelyiknek a területéhez tartozik. Vagyis franciául. Vagy ahhoz nagyon hasonlóan.

Dunkirk/Dunkerque/Duynkercke a II. Világháború elején, 1940-ben vált a történelmet formáló események egyik fontos helyszínévé.

Amint az köztudott, egy színlelt provokációt felhasználva casus belliként 1939. szeptember 1-én, hajnali 4.40-kor a Luftwaffe bombázni kezdte a lengyel Wielun városát. Ezzel az eseménnyel ki is tört a II. Világháború, hiszen Lengyelországnak kölcsönös segítségnyújtási szerződése volt mind az Egyesült Királysággal, mind Franciaországgal. E két nagyhatalom kötelességszerű hadüzenete Németország felé pedig valóban egy világméretű háború árnyékát vetítette előre. Csakhogy az év hátralévő részében (sőt, a következő év elején) sem a britek, sem a franciák nem indítottak érdemleges hadműveletet, így aztán az elvileg szembenálló felek óvatoskodó hadviselése joggal kapta a „furcsa háború” nevet. Hitler e furcsa háború hónapjait arra használta fel, hogy lerohanja Dániát és Norvégiát a célból, hogy a svéd acél szállítási útvonalát biztosítsa a német fegyvergyárak felé. Churchill ezt világosan látta, ezért szorgalmazta, hogy az angol csapatok állják útját Hitlernek, de a miniszterelnök, Chamberlain és a Parlament csak kisebb haderő bevetését tartotta indokoltnak, s ezt szavazta meg. Hitler persze még futtában is csúnyán elverte e látszatsereget. A vereség híre nagy csalódást okozott Nagy-Britanniában (ez a korábbi csalódottság magyarázza Nolan szereplőinek egyébként nehezen értelmezhető, majdhogynem kimódolt vívódását), Chamberlain belebukott ebbe a kudarcba, s átadta helyét az agyafúrt, tettre kész Winston Churchillnek.

Hitler a dániai és norvégiai hadjárat végeztével azonnal Franciaország ellen fordult, serege átkelt a szövetségesek által áthatolhatatlan természeti akadálynak vélt Ardenneken, és északról indított támadást 1940. május 10-én. Churchill válaszul átdobta a kontinensre a Brit Expedíciós Haderő közel 300 000 katonáját, hogy a francia és belga sereggel karöltve megállítsák a németeket. De rövid két hét leforgása alatt az akkor még rettentő erős német hadsereg felmorzsolta a belga és a francia csapatokat, a briteket meg a franciák megmaradt erőit pedig leszorították a tengerpartra, halálos csapdába ejtve őket. Előttük a mindent elnyelni kész tenger, mögöttük pedig, a dűnék templomi fedezékében a német gyilkológépek!

dunkirk4..jpg

Ám ekkor meglepő dolog történt. A német sereg nem folytatta az előrenyomulást, nem mészárolta le azt a 400 000 embert a parton, bár erre minden lehetősége megvolt. A történészek a mai napig nem értik, mi késztette arra Hitlert, hogy NE adja ki a megsemmisítésre vonatkozó parancsot. Tény, hogy a Göring vezette Luftwaffe feladata lett volna a bekerített seregek felszámolása, ő pedig talán úgy vélte, nem kell ezzel sietnie, hiszen úgysincs hova menekülniük. Inkább mélyen bent Franciországban bombáztak a gépei, hogy demoralizálják a lakosságot, és döntő fölényt vívjanak ki a francia légierővel szemben. Ez sikerült is, gyakorlatilag totálisan megsemmisítették az Armée de l'Air-t. Cserébe viszont a Dunkerque fölött szórványosan megjelenő Messerschmittekkel szemben az angolok kerültek fölénybe. Miközben alattuk a német szárazföldi csapatok tétlenül rostokoltak! Micsoda abszurd helyzet! Úgy is magyarázzák ezt a stratégiai hibát, hogy Hitler talán gesztust akart tenni Churchill felé, hátha ráveheti a furcsa háborúban tanúsított magatartás folytatására.

Mindeközben, a politikai és hadvezetési értekezésektől távol 400 000 szövetséges katona várakozott a tengerparton, mindössze 42 km-re az otthonuktól. Várták a halált.

dunkirk-1..jpg

Itt kezdődik Christopher Nolan filmje.

Itt kezdődik Nolan filmje, amelyben hiába keresünk hősöket. Csak áldozatokat találunk. 18-20 éves srácokat, akiknek ahelyett, hogy elkezdődne az életük, véget ér. Elálló fülű, szeplős arcú fiúkat, akik szemében pajkos tűznek kéne lobognia, de csak fáradtság, csüggedés, kilátástalanság, elesettség, elárvultság pislákol. A rettegésbe belefásult, segítségre szoruló, tapasztalatlan kölyköket, akik azért vannak ott, mert felelősséget vállaltak az országért, amelyben élnek, de nem merik elvárni, hogy az ország is felelősséget vállaljon értük. Csak remélni merik. Mert bár nem ők sodorták háborúba a világot, nekik kell meghalniuk. (Mégis, ki más haljon meg? Az öccsük, az apjuk, a nagyapjuk, a húguk, a nővérük, az anyjuk, a nagyanyjuk? Ugye, hogy egyik képtelenebb, mint a másik?)

dunkirk2..jpg

Ezek a 18-20 éves Pál utcai fiúk - akik között most nincs Boka meg Áts Feri, csak "se nem osztott, se nem szorzott" neféljnemecsekek vannak - naivan hiszik, hogy akik a sorsukról döntöttek, tudják, mit csinálnak, és nem profitéhség meg hatalomvágy vezérli őket, hanem egy nagyobb jó, a biztonságos jövő érdekében cselekszenek. Ők még ezt nem látják át, hisz oly kevés tapasztalás és tudás van mögöttük, de okos felnőttek mondják, akikben hisznek és bíznak. A felnőttek figyelnek és vigyáznak rájuk, kijavítják a tévedésüket, és segítenek, ha szükséges. Gondoskodnak róluk, ha baj van. Ez a dolguk.

Hát, most szükséges lenne, de piszkosul, most nagyon nagy a baj. Az apák, nagyapák, anyák és nagyanyák jól tudják ezt, bele is őrülnek a tudatba, hogy ott kellene lenniük, de nem lehetnek. Ezúttal tehetetlenek, mert nem ordíthatnak rá a sorsra vagy pofozhatják fel, hogy vigye innen azt a vértől mocskos kezét, és hagyja békén a gyereküket! A gyerekeiket! A gyerekeinket. A sérthetetlenség és halhatatlanság érzése mint a gyermeki lét, a fiatalság természetes velejárója mindkét oldalon egycsapásra szertefoszlik. És ettől a gondolattól, a tehetetlenségtől összerándul a szülői ösztöneivel küszködő ember gyomra, belesajdul a szíve, és nagy levegőt kell vennie, hogy visszagyűrje, ami ki akar törni.

Nolan pedig elkezdi mesélni, részletezni, mi történik a fiunkkal, míg mi otthon, a négy fal őrjítő biztonságában tördeljük a kezünket. Mi történik vele a mólón, mi történik vele a tengeren, és mi a levegőben.

dunkirk5..jpg

Ám ahhoz, hogy ezt értsük, egy picit megint el kell merülnünk a történelem hullámaiban:

Churchill rádióbeszédben szólt Anglia lakosságához. Elmondta, hogy mi a helyzet Dunkirknél, és azt kérte, hogy akinek működőképes vízi járműve van, azt bocsássa a haditengerészet rendelkezésére, mert a hadihajók nem tudnak ennyi embert kimenekíteni, sőt, ki sem tudnak kötni a homokpadoktól hemzsegő sekély vízben. Valójában a brit miniszterelnök dupla kelepcét sejtett a németek megtorpanása mögött. Attól tartott, hogy amíg ők hadihajókat és repülőket küldenének a Dunkirkben rekedtek kimenekítésére, a németek támadást intéznének az immár védtelen szigetország ellen. Ezt a kockázatot nem vállalta. Tehát rekvirálta a polgári vízi járműveket. A beszéd hatására azonban számos halász és hétvégi hajós úgy döntött, hogy nem adja át a hajóját a tengerészeknek, hanem ő maga vág neki a mentésnek. Ő maga hajózik át Dunkirkbe, és ő maga fog segíteni. Merthogy segítenie kell, amikor baj van. Óvnia és gondoskodnia kell. Ez a dolga. Aztán majd legfeljebb lebarmolja a fiúkat, hogy' lehettek ennyire töketlenek, hogy hagyták magukat... Aztán, majd! Otthon.

Hirtelen megtöbbszöröződött a mentésben részt vevők száma, s vele a mentési kapacitás. Egy országnyi apa és öccs egyszerre mozdult meg, hogy hazavigye a fiát és bátyját, történjék bármi, szakadjon rájuk az ég, nyelje el őket a tenger! Nolan ügyesen elkerüli a nemzetiszínekbe csomagolt emelkedettséget azzal, hogy egy olyan embert tesz meg központi figurának a tengeren, aki a maga természetes konokságával, plebejus egyszerűségével eleve kizárja a hamis pátoszt. Ő és a fia úgy beszélnek a halálról, mint a leghétköznapibb dologról, és csak sejtjük, milyen mély személyes fájdalom húzódik a szavaik mögött. Plusz melléjük tesz egy alig 17 éves, butuska suhancot, akinek a motivációja egy szörnyű pillanatban derül csak ki, és alaposan megágyaz a parton várakozó további 400 000 kölyök önértékelési deficitjének. És ekkor az ember gyomra megint összerándul: Istenem, ezek az elveszett gyerekek tényleg ennyire szeretni valóak a naivságukkal, az ártatlan hasznosságorientáltságukkal, a megfelelni vágyásukkal! Az én fiaim is ilyenek, sőt, talán én is ilyen voltam, csak nekem szerencsém volt, mert nem kellett ekkora árat fizetnem érte.

Közben a levegőben Tom Hardy a végsőkig pörgeti magát és a gépét, hogy elkergessen egy Henkelt a fiúk feje fölül. Nem törődik azzal, hogy ő maga élve visszajut-e a bázisra, el kell kaszálnia a Henkelt, hogy legalább a remény megmaradjon odalent a földön. S meg is marad. Mert a srácok ravaszkodni kezdenek, kiskapukat keresnek, okosságokat vetnek be, amik előrébb juttathatják őket a sorban. Hátha lesz esélyük még szeretni, gyönyörködni, élni. Pár pillanatig még büszkék is magukra, látszik, hogy a járásuk hetykébb lett, a hangjuk kicsit harsányabb. De a sorsot egyesével nem lehet kijátszani. Ahhoz nagyobb erő kell az alkalmi szövetségnél: áldozatvállalás a másikért. S miközben a halál olyan sűrűn és olyan borzalmassággal csapkod a szereplők körül, hogy már fel sem kapják rá a fejüket, megtapasztalnak valamit, amit addig még soha. Az álnok szavak mögött megbújó társadalomrendező erőt, az igazságot, ami egyáltalán nem olyan igéző, amilyennek az igazságot képzelték. Hanem csúf és embertelen. Ennél keserűbb pillanat kevés van az ember életében, magával rántja a fullasztó mélybe a hitet, az őszinteséget, a bizalmat. Összerántja a gyomrot.

dunkirk3..jpg

*

*

Ami a filmet mint esztétikai bonctárgyat illeti: egy nem túl bonyolult, mégis nagy odafigyelést igénylő szerkezetben helyezte el a történetet az író-rendező Nolan. Három, nem azonos hosszúságú időintervallumot használ, az egyes történések idősíkokbeli megfeleltetése feszült figyelemre készteti a nézőt. A filmnek nincs abszolút főszereplője, Nolan elveti a dráma két alappillérét, az antagonistát és a protagonistát, itt mindenki egyet akar: életben maradni, hazajutni, s mindenkit csak annyira ismerünk meg, amennyire az adott helyzetben, a dunkirki parton lehetőségünk lenne megismerni. Félszavakból, tekintetekből, elfojtásokból következtetünk jellemekre, sorsokra, mégsincs hiányérzetünk. Hiszen a dráma bennünk zajlik, s magunkat azért elég jól ismerjük már. Nolan az ellenséget nem ruházza fel az antagonista megtisztelő szerepével. A német akarat személytelen, és így be- illetve elfogadhatatlan marad.

Az IMAX valóban beszippant, az ember beleszédül a látványba, Hans Zimmer zenéje pedig zsigerekig hat, én mégis azt hiszem, hogy ez a film nem ettől nagyszerű. Hanem attól a mély emberségtől és szeretettől, ami minden kockáját átitatja, azoktól az elálló fülű, szeplős, ábrándos tekintetű, szabályozatlan fogú, kajla majdnemférfiaktól, akik értelmetlenül is készek lettek volna meghalni, mert azt hitték, értünk, a családjukért teszik.

Meg az egymás iránti felelősség gondolatától.

Szerencsés vagyok, hogy az én fiaimnak nem lövészárkokban, bombázások között kell felnőtté válniuk. És te is szerencsés vagy, aki ezt a filmet megnézheted.

 

 

P.S.:

Olvastam másoknál, hogy hiányolták Michael Caine-t a szereplőgárdából. Az angol eredetiben találkozhatnak vele, ugyanis a Spitfire-pilóták vezére – bár sosincs képen – Michael Caine hangján szólal meg a rádióból. Ez irrealisztikus túlzás volt Nolan részéről, hiszen ilyen korú pilóta nem vehetett részt a harcokban. A magyar változatban nem lett volna esélyünk érzékeltetni ezt a nolani gesztust Caine felé, ezért koncepcionálisan fiatal férfiszínésszel, Makranczi Zalánnal vettük fel.

*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.