Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Önismeret - Az ego ismerete

2015.04.04

Az ember rendkívül komplex teremtmény. A komplex szót itt most nem csupán „bonyolult, összetett” értelemben használom, hanem elsősorban többszintű struktúrák rendezettségét értem alatta. Ez a rendezettség segít minket önmagunk és a világ észlelésében, megértésében, az atomizált egyén és az univerzum egymáshoz való viszonyának feltárásában, a létezés mintáinak felismerésében, egyszóval, ez az alapja intelligenciánknak.

Ha magunkra nézünk, három jól elkülönülőnek tetsző struktúrát ismerhetünk fel önmagunkban: a testünket, a tudatunkat és a lelkünket. A test az érzékelhető forma, amelyben információk áramolnak, a tudat az érzékelő, mely felfogja és gondolatként értelmezi az információcsomagokat, a lélek pedig… Nos, a lélek mibenlétét nem tudjuk diszciplináris eszközökkel megragadni. A lélek az, ami közvetlen kapcsolatot teremt az ego és az istentől eredő Önvalónk között, aminek a fényénél megtörténik önmagunk felismerése. (De az is lehet, hogy a lélek maga az Önvalónk, ahogy azt egyes spirituális gondolkodók állítják. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ennek a felfogásnak mik a buktatói.) Technokrata hasonlattal élve, e struktúrák a főkönyvtáraink, amelyek azonban további számtalan alkönyvtárat tartalmaznak. Az alkönyvtárak minden szinten - vertikálisan és horizontálisan is - összekapcsolódnak, kölcsönösen befolyásolják egymás tartalmait, miközben (e befolyásolásoktól függő tartalmú) további alkönyvtárakat, mappákat, fájlokat hoznak létre. Végtelen számú adat végtelen számú kombinációja – információtechnikai szempontból ez az ember. Ebből a megállapításból azonban az is következik, hogy nincs két egyforma ember, az individuum - valamely elemében - egészen egyedülálló és megismételetlen, vagyis mindannyian különlegesek vagyunk a magunk mivoltában. A megismerés körébe vont Önvalónk különbözik minden- és mindenki mástól. Mégis, életünk jelentős részében arra törekszünk, hogy valaki mássá váljunk, mint akinek születtünk; olyanná, aki már létezik/létezett, és különlegességével példaként szolgálhat nekünk; olyan okosak akarunk lenni, mint Einstein, olyan vonzóak, mint Brad Pitt, olyan gazdagok, mint Elon Musk, vagy olyan hatalmasok, mint Nagy Sándor. Különlegesek akarunk lenni mi is, és éppen ez az akarás visz messze eleve meglévő különlegességünktől. Ami ezt a változást, ezt az eltávolodást elindítja bennünk, az az egónk, ami pedig segít visszatalálni az időközben elhomályosult Önvalónkhoz, az az önismeret.

Felmerül a kérdés: ha az egónk eltávolít bennünket valódi önmagunktól, akkor az ego rossz? Hiszen ha Önvalónkat, amellyel azonosságra törekszünk, egyfajta Istenprincípiumnak tekintjük – márpedig minden okunk megvan rá, hogy annak tekintsük -, a tőle eltávolító ego kifejezetten ördögi képződménynek tűnhet, amit minden eszközzel vissza kell szorítanunk!

Bár olyan egyszerű lenne, hogy egy elfojtással elérhetnénk az egyensúlyt és a harmóniát! Sajnos, nem az. De kezdjük az elején.

Amikor megszületünk, nincs egónk. Az ember első két-három évében a környező világ organikus egységben létező, bár kavargó szín-szag-kép-hang-íz kavalkád. Magunkat az érzékszerveink közvetítette tapasztalásra bízzuk, akcióinkat elsősorban a fiziológiai szükségleteink határozzák meg. A Freudi modellben ez az időszak az ID, azaz az ösztön-én kizárólagos uralmának időszaka, az ösztönkésztetések alkotják, és az ID ezek azonnali kielégítésére törekszik. Az ID a személyiség ősi, eredendő, mondhatni: legprimitívebb része, amelyből a későbbiekben az Ego és a Szuperego differenciálódik. Tartalmazza a személyiség összes velünk született, öröklött és ösztönös aspektusát, és az örömelv alapján működik. Egyedüli funkciója az evolúciós értelemben vett sikeresség biztosítása, azaz az életben maradás. Fontos eszköze tehát a megtestesült szellemnek, de semmiképpen nem azonos vele. Az ID uralmának idején testünk, tudatunk és lelkünk szétválasztatlan részei a személy éntelenségének, annak, amit megnevezni nem tudunk, csak körülírni. A Bhagavad Ghíta így írja körül:

Minden fénynek Fényessége, fölötte áll a homálynak;

Ő maga a Tudás, s egyben az Egyetlen Tudnivaló,

minden tudásnak a célja, s minden lény szívében honol![1]

Aztán a szülők és nevelők pozitív és negatív visszajelzései, megerősítései és tiltásai alapján kifejlődik az Én-tudatunk, az egónk. Tudatosulnak bennünk testünk határai, elválasztjuk, megkülönböztetjük magunkat a környezet egyéb élőlényeitől és tárgyaitól, valamint az ID-re alapozva kialakulnak késztetéseink, amelyek az evolúciós versenyben az érvényesülés útját egyengetik. S bár az ego az ID-ből ágazik ki, már képes azt felülírni, várni az ösztönimpulzusok kielégítésével, amíg a megfelelő környezeti feltételek nem adottak, tehát már a valóságként azonosított objektív világ követelményeihez igazodik. Ez az igazodás – az alkalmazkodás - tesz minket alkalmassá arra, hogy közösségi szereplőkké válhassunk, hogy beilleszkedjünk egy szociális struktúrába, hogy elfogadjuk a társadalom játékszabályait, és ez szüli abbéli késztetésünket, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Mindeközben a velünk született Önvalónk, az isteni lényeg még nagyon is eleven; érzékelhető jelenléte a gyermekkor gondolatvilágának markáns alakítója, de már nem kizárólagos. Viszont változatlanul nem is része az ego uralta személyiségnek; így tanulunk meg a földön járni és a transzcendenciában létezni egyszerre. A fizikai és metafizikai világ így lesz immár duális énünk életének kettős helyszíne.

Az ego tehát egyensúlyban tart. A megismerés folyamán szerzett információkat viselkedés-meghatározó kategóriákba rendezi, hogy eligazodhasson közöttük, és szabályozó funkciói érvényre juthassanak. Ilyen szabályozó funkció például: a valóságvizsgálat, a viselkedés kontroll, az érzelemszabályozás, a gondolkodás és mérlegelés, a kölcsönösségen alapuló kapcsolatok és az elhárítás. Az ego lételeme a verseny, minthogy identifikációjához elválaszthatatlanul hozzátartozik a többiekhez viszonyított önmeghatározás: én jobb vagyok, én okosabb vagyok, én többet keresek, nekem nagyobb házam van, az én gyerekeim tehetségesebbek, stb. Az ego az, ami állandóan versenyre kényszerít bennünket, és ami csak akkor érzi jól magát, ha e versenyből győztesen kerülünk ki; ha a mi akaratunk érvényesül, ha a mi elképzelésünk valósul meg - vagyis ha sikeresek vagyunk. Az ego hasznosságorientált, értékünket a haszon, a siker alapján méri. Az igazodás szükségességéből született ego azonban túl is burjánozhat, és míg egykor közösségi életünk alapját képezte, elhatalmasodva éppen a közösség bomlását idézheti elő. A társadalom ezt az állapotot az önvédelem jegyében betegesnek bélyegzi, és mindent megtesz, hogy az ilyen egót elszigetelje, ezért személyiségünk egy belső kontrollt épít be az ego ellenőrzésére és túlburjánzásának megakadályozására. Freud ezt felettes énnek, Szuperegónak nevezi. A Szuperego a személyiség társadalmi vetülete, ami az idealitás elve szerint működik, és működésében a helyes-helytelen, erkölcsös-erkölcstelen fogalmak a meghatározók. Két alrendszere van: énideál és lelkiismeret. Az énideál az adott tudati szinten megvalósítható legmagasabb emberi minőség elérésére késztet, fejlődésünket az ideális énképnek rendeli alá. A lelkiismeret pedig nem engedi, hogy az ego haszon- és sikerorientált erőszakossága társadalmilag elítélt erőszakosságba torkolljon. A Szuperego ügyel arra, hogy a Maslow szükségletpiramisában legfelül álló önmegvalósítási szükséglet etikailag elfogadható keretek között elégüljön ki. Az ego tehát a szükségletek kielégítését célozza, és a velünk született, örökölt és ösztönös aspektusokat egy kongruens rendszerben, a személyiségben teljesíti ki.

De mit árul el a személyiségünk valódi önmagunkról? A személyiség, a perszonalitás a latin persona szóból ered, amelynek jelentése: maszk. Mai jelentéstartalmát a felvilágosodás korában kapta. Az elnevezés eredete jól érzékelteti, hogy a személyiség nem enged rálátást igazi Önvalónkra, elfedi az ember valódi, az Istenprincípiumot hordozó természetét, ugyanakkor tökéletesen alkalmas arra, hogy az ego tájékozódását segítse. Mert a személyiség, mint említettem, kongruens rendszer, azaz minden eleme összhangban van. Emellett azonban dinamikus rendszer is, amely nem csak követi a változásokat, de generálja is. A testi elváltozások változásokat eredményeznek a tudatban is, a tudat változásai változásokat generálnak a lélekben is, és fordítva. Egy nyílt és aktív rendszer ez, amelyben egy erőhöz mindig társul egy azonos nagyságú ellenerő, az akció mindig kivált egy vele arányos méretű reakciót, így a belső konfliktus, a feszültség nincs fogalmilag kizárva, sőt! Minthogy a személyiség a társadalmi fejlődés eredménye, vagyis az adott kor filozófiája, szociológiája, történelmi tudata határozza meg kialakulását a velünk született tényezők talaján, az igazodás, az elvárások teljesítése termékeny táptalaja a feszültségnek. Ha e feszültség inkongruenciát eredményez, azaz az ellenerő nem azonos mértékű, ha a reakció nem arányos, akkor beszélünk pszichikus zavarról, az illető önazonosságának, hitelességének elvesztéséről.

A személyiség struktúrájának felvázolásakor létfontosságú az ego számára, hogy a személyközi kapcsolat szempontjából lényeges tulajdonságai, jellemzői tipizálhatók legyenek, hiszen ennek alapján képes felmérni, hogyan kell viselkednie, és mit várhat az interperszonalitás keretei között a másiktól. Ezért – elismerve, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen – már az ókorban megkísérelték személyiségtípusokra osztani az embereket. Hippokratész, az ókor legnevesebb orvosa a Kr. e. 5. században kidolgozott egy típustant, amelyhez a négy őselemet, a vizet, a levegőt, a tüzet és a földet társította. Ötszáz évvel később Galénosz tökéletesítette a hippokratészi tipológiát, amit azóta is „Hippokratész-Galénosz vérmérsékleti tipológiája” néven ismerünk. Eszerint négy személyiségtípus különböztethető meg (bár egyik sem tisztán önmagában, hanem átfedésekkel):

- szangvinikus: eleme a levegő. Érzelmi reakciói gyorsan, könnyen keletkeznek, erősek, de hamar lecsillapodnak (szalmaláng-típus). Kedélyes, barátságos, közlékeny emberek, árad belőlük az életkedv. Egészséges arcszín, gyors mozgás és felfogás jellemzi őket.

- kolerikus: eleme a tűz. Érzelmi reakciói könnyen felkeltődnek, erősek, sokáig tartanak, így erős indulatai gyakran elragadják. Határozott testtartás, nyílt tekintet, sárgás arcbőr jellemzi őket. Egész megjelenésük tetterőt fejez ki.

- melankolikus: eleme a föld. Érzelmi reakciói lassan és nehezen keltődnek fel, tartósak és nagy erősségig fokozódnak. Főleg a bánat, a szomorúság, a levertség érzése tartós nála. Nehezen dönt, arckifejezése gondterhelt, külseje törékeny.

- flegmatikus: eleme a víz. Érzelmi reakciói nehezen, lassan jönnek létre, gyengék, és nem tartósak. Kiegyensúlyozott, nyugodt, egykedvű emberek, "fát lehet vágni a hátukon" Tekintetük, megjelenésük jellegtelen, kifejezéstelen.

Ez a személyiség-tipográfia kétezer éven át elegendőnek bizonyult. Ám a tudományos-technológiai fejlődés a megfigyelések pontosítását, a kísérletek igazolhatóságát követelte meg, ahogy az minden tudományterületen normális. Ennek nyomán számos elmélet látott napvilágot gyakorló pszichológusok és pszichiáterek tollából, köztük Maslow szükségletpiramisa, amely a szükségletek szerint rétegzi a motivációkat, és a motivációk szerint a személyiségtípusokat. Piramisát öt hierarchikus szintre osztotta, a legfelső szint, a piramidon az önmegvalósítás szükséglete. Ezt növekedési- vagy létszükségletnek hívja, amelynek nincs meghatározott, elérendő célja, végállapota; maga a viselkedés a cél, a folyamatos fejlődés, előrehaladás. Az alatta lévő négy szint a deficit- vagy hiányszükségleteket tartalmazza, amelyek kielégítésük után megszűnnek hatni. Feladatuk a feszültségcsökkentés, a kellemetlen állapottól való szabadulás, az egyensúlyi állapot megteremtése. Ilyenek (alulról felfelé):

a fiziológiai szükséglet (levegő, evés, alvás, ivás),

- a biztonsági szükséglet (lakás, egzisztencia, mások várható viselkedésének előrejelzése),

- a szeretet és valahova tartozás szükséglete (gyengédség), és

- a megbecsülés, az önértékelés szükséglete. Ez utóbbi már értékelő jellegű szükséglet, azt jelzi, hogy mások hasznosnak tartanak minket.

maslow-piramis.jpg

A modern pszichológia bevezetett egy rendkívül fontos elemet a személyiség tipizálásába: a motivációt, a cselekvésre ösztönző energiát, és ezzel a személyiség struktúráját is újrafogalmazta négy pontban:

1. Ösztönző rendszer (motivációs bázis, szükségletek, drive-ok, vágyak bázisa)

2. Tájékozódó rendszer (az érzékszervek általi érzékelés, észlelés, emlékezet, képzelet, gondolkodás, figyelem és megértés bázisa)

3. Értékelő rendszer (érzelem mint sajátos belső értékelés, temperamentum mint az érzelem strukturáló alapja) és

4. Végrehajtó rendszer (a külvilágra irányuló pszichés funkciók: tevékenység, cselekvés, akarat, jártasság, készség, szokás).

A huszadik század első harminc évében Carl Jung színrelépésével tovább rétegződött a személyiségtipográfia. Jung megtartotta Hippokratész-Galénosz vérmérsékleti tipográfiáját (emlékszünk: szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus), de éppen a motivációk és a belőlük származó energiák miatt pontosítást tartott szükségesnek. Így két főcsoportot rendelt föléjük: az extroverziót és az introverziót, azaz a kifelé fordulást és a befelé fordulást. Az extrovertált és az introvertált embereket is további két csoportba sorolta, tevékenységük prioritása szerint: kapcsolatorientált és teljesítményorientált csoportokba. Így tehát a szangvinikus típus extrovertált kapcsolatorientált besorolást kapott, míg a kolerikus extrovertált teljesítményorientáltat.

jungi-szemelyisegmodell.jpg

Ez már egy olyan személyiségtipográfia volt, amivel az ego kiválóan boldogult, nem túl bonyolult, de elég részletes, hiszen nyolc rétegben strukturálta a személyiséget az addigi négy helyett. Ennek alapján már kiválóan fel lehet mérni, kitől milyen magatartás várható. Aztán egy amerikai asszony és leánya, akik élénken érdeklődtek a pszichológia iránt, továbbfejlesztették Jung elméletét. A két főcsoportot megtartották, de alájuk négy ellentétpárban megfogalmazott jellemzőt állítottak, amelyek variációja 16 személyiségtípust ad ki. Az ellentétpárok a különféle akciók, tevékenységek viszonyában a következők: az energia irányának tekintetében: extrovertált-introvertált; az észlelés tekintetében: érzékelő-intuitív; a döntés tekintetében: gondolkodó-érző; míg az életstílus tekintetében: megítélő-észlelő. Ezt a tipológiát a két hölgyről, akik megalkották Myers-Briggs féle Típus Indikátornak nevezik, és máig ez a legrészletesebb, de még átlátható rendszer.

Az akadémikus tudományon kívül a spirituális gondolkodók is hangsúlyos szerepet tulajdonítanak az egónak. Az ő felfogásukban kétféle ego létezik: Isten egója és az emberé. Isten egója nulla, tehát arról nincs mit mondani azon kívül, hogy az ember is elérheti ezt az ego nélküli állapotot. „Egy ilyen ember én-tudata maradéktalanul az Istennel való egységre törekszik, s mivel összeolvad Vele, megszűnik az „én” érzete. Ebből kifolyólag, ami ezen a személyen keresztül megesik, az csak úgy történik (kriyā), és nem cselekvésből (karma) származik, hiszen minden Isten akarata szerint teljesedik be.”[2] Az emberi egónak két fajtáját ismerik: a tiszta egót és a tisztátlan egót. A tisztátlan ego a közönséges ego, amit akár az akadémikus elemzésnek is alávethetünk. A tiszta ego a szentek esetében nyilvánul meg, akik még rendelkeznek egy könnyed én-tudattal. Ez a fajta ego szükséges ahhoz, hogy a testi funkciókat fenntartsák. De a tiszta egójú ember tisztában van azzal, hogy magunkat különbözőnek vagy elválasztva látni az Istenprincípiumtól csak a dualitás kreálta én-tudat. Tudatában lenni saját létezésünknek valójában egy értelmet hordoz: tudom, hogy minden és mindenki egy, mindenki hozzám tartozik, és én mindenkihez. Számomra ez a legrokonszenvesebb gondolat. A testvéri lánc gondolata.

A személyiség álarcát magára öltő ego dinamikus egyensúlyra törekszik elfedett, vagy talán átmenetileg el is feledett Önvalónkkal. Dinamizmusát a világ megismerése közben szerzett tudása adja, amely ráébreszti arra, hogy még felfuvalkodottságában is milyen parányi valójában. Ez a ráébredés arra fogja késztetni, hogy a feldaraboltság helyett a feldarabolatlan Egyhez törekedjen, és ezzel utat engedjen az isteni lényeget hordozó önmagunknak, hogy végre azok lehessünk, akik valóban vagyunk: a test, a tudat és a lélek szétválasztatlan egysége. A fény fényessége. A tudás és az egyetlen tudnivaló. Ez azonban csak a feltétlen elfogadás és szeretet közegében lehetséges. Ha az ego visszavonulásával megismerjük önmagunkat, minden élményünk, tapasztalásunk, minden történés aszerint fog bekövetkezni, ahogyan magunkat látjuk. Ahogy most is olyan élményeket és történéseket válogatunk ki a világ jelenségeiből, amelyek megfelelnek személyiségünknek, úgy az önmegismerés után a teljességet fogjuk meglátni és megtapasztalni. Ismerd meg önmagad – s megismersz mindent, mi megismerhető.

Ahogy Babits írja:

„A mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.”[3]

 

Talán nem is lehet.

Talán nem is kell.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.