Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A felemelkedésről

2013.05.25

(Hivatkozás: wilberi holonok - Ken Wilber)

 

    Hamvas Béla egy gondolata akár mottómul is szolgálhatna: „Az ember alapállása a tudás; hogy valaki, bárki, a sötétségből világosságot teremtsen, a gyűlöletből szeretetet, a bőszültségből áldozatot, a görcsből oldottságot, az elrejtőzésből megnyilatkozást."

    A durvaság, a sötétség és a többi tehát a tudatlanság birodalmának elemei, s ott elrejtve vannak a legjobb helyen, míg megnyilatkozni a világosság, szeretet, áldozat és oldottság jogosult. Ezek azok az építőkövek, amelyekből a tudós a tudás templomát emeli. De honnan bányásszuk ki ezeket a köveket?

    Lelki késztetéseinket és történelmi emlékeinket vizsgálva nemigen tudunk olyan messze visszamenni az időben, olyan messze eltávolodni a térben, hogy ne bukkannánk újra és újra a felemelkedés atavisztikus parancsára. Az egyiptomi piramisokat jelző óegyiptomi „Mer” szó felemelkedést, pontosabban fellebegést jelent. Az óangol „henge” (ld. Stonehenge) úgyszintén. A szabadkőművesség egyik legfontosabb szimbólumának, Salamon templomának két oszlopa közül az egyik, a „J”-betűs, héberül szintén felemelkedést jelent.

    Mai szóhasználatunkban jólétünket minden értelemben a felemelkedéshez kötjük. Az anyagi jólét felülemelkedést jelent a mindennapok nehézségein, s megteremti a szellemi jólét feltételeit. A szellemi gazdagság felülemelkedést jelent a sötétségen, a durvaságon, a gyűlöleten, és elvezet minket egy univerzálisan ható, mégis alig kiismerhető energiáig, a kiteljesítő szeretetig. Amikor szeretünk, szeretnek, akkor érezzük magunkat a legemelkedettebbnek, a lélek akkor érzi feladatát beteljesítettnek, akkor nem érezzük gátját, hogy a rejtőzködést felváltsa az őszinte-, a legteljesebb megnyilvánulás. Úgy tűnik, hogy a felemelkedés az emberiség egyik legősibb vágya, létének alapvető motivációja, genetikailag kódolt feladata. A Tudás maga.

    De vajon bárhol megtörténhet-e, bárki által, bármikor, bárhogyan? És ha megtörtént, azzal el is értük-e a célunkat, vagy csak megléptünk egy messze tovább vivő lépcsőfokot?  A felemelkedés valódi, fizikai eltávolodást jelent-e a földi valóságtól, vagy csak egy belsőleg megélt, spirituális elemelkedést a test, az anyag börtönétől? Esetleg csupán egy relatív, az általánoshoz mért boldogságtöbbletet jelent? Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak, négy aspektusból vizsgálnám meg őket: ontológiai, azaz lételméleti, fizikai-matematikai, biológiai és spirituális szempontból. 

Az emberré halmozott anyagmennyiséggel – és most még ne firtassuk ki által jött létre ez a felhalmozás – olyasmi történt, ami rajta kívül senkivel az élővilágban. Önmagáról kezdett gondolkodni! És ez világrengető szenzáció! A barionikus anyagban tudatosult a világban való léte! Tapasztalásaival elkezdte megismerni a körülötte lévő világot, és érzéki ismereteit szellemi ismeretekké alakította, így alkotott fogalmat saját létezéséről. Az ember hamar rájött, hogy a létfogalomba minden beletartozik, ami a valóságot alkotja, az is, ami megtapasztalható, és az is, ami tapasztalás útján nem ismerhető meg, azaz transzcendens.

    Ez csakis úgy lehet, hogy a létfogalom, a létező legteljesebb valóság mégsem a legteljesebb, annak ellenére sem, hogy mindent átfogó fogalom, amely a tárgyi dolgok valóságtartalmának valamennyi különbözőségét magába foglalja. Ettől immanens. De felül is múlja, felülemelkedik a megismerés korlátain, túlnyúlik az érzékelés horizontján. Ettől transzcendens; átlép a megismerés biológiailag leírható eszközeinek alkalmazhatóságán.

    Az ontologikus tapasztalás egy logikus absztrakció bevezetését tette szükségessé: a teljes visszatérés aktusát. A véges létezők a szellemi megismerés folyamatában erőiket a megismerés tárgyára irányítják – ami szükségszerűen különbözik tőlük -, majd megragadva annak lényegét visszatérnek önmagukhoz, önmagukba. Az ész rádöbben, hogy természetéhez hozzátartozik a megismert dologhoz való igazodás. A visszatérés fázisában az ész engedi, hogy a létező úgy mutassa meg magát, ahogyan létezik. Hagyja létezni, sőt, keletkezteti létét annak tudati leképezésével. Ezzel együtt azonban felmerül egy nyugtalanító kérdés: őt, a véges létezőt, vajon mely egyetemes tudat hagyja létezni? A modell már túlmutat a véges valóságon, az ész tehát a végtelenre fókuszál. Ki keletkezteti a létező mindenség létezését?

    A kérdés megválaszolására tett kísérletek eredményei a különféle teremtésmítoszok, a filozófiai irányzatok, továbbá a vallások és a spirituális rendszerek tanításai. Maga a tény, hogy egymás mellett több különböző tanítás is él és virul mutatja, hogy egyikük sem bír a matematika, a 2x2=4 bizonyosságával érvényes mesteregyenlettel a Kozmosz összetételét, működését illetően. Tekintettel Gödel[1] nemteljességi tételére, nem is bírhat, csak partikulárisan érvényes válaszokat adhatunk, afféle belső használatú igazságokat fogalmazhatunk meg. De bármilyen választ adunk is a létezés eredetének kérdésére, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a felemelkedés ősi késztetését. E késztetés pedig a teljes visszatérés létfilozófiai aktusából ered.

    Képzeljünk el egy Létezőt. A lét mindenkor egy létezőnek a léte, tehát egy Létező kiindulásponti elképzelése semmiképpen sem formállogikai hiba. A Létező létezésben létezik, tehát puszta léte létezést keletkeztet. Ha a Létező tulajdonságok nélküli, és a helyek elkülöníthetőségétől mentes időtlenségben létezik, akkor tekinthetjük 0 dimenziósnak, azaz egy pontnak, amely önmaga megismerését a létezésen keresztül kísérelheti meg. Miután mindketten tulajdonság nélküliek, a pont a létezésében a semmit ismerheti meg, amiről viszont nincs mit mondani, azon kívül, hogy a ponton kívül nincs semmi. Ám ha e 0 dimenziós objektum felismerte, hogy ő viszont a semmihez képest VAN, a teljes visszatérést hajtotta végre, definiálta önmagát, azaz keletkeztetett egy Létezőt, ami azonos saját magával, és van egy lényeges tulajdonsága: képes önmaga létezésének érzékelésére. Továbbá keletkeztetett még egy Létezőt, a Semmit, hiszen a megismerés tárgyává tette, megragadta a lényegét, és önmagába fordultával engedte, hogy úgy mutassa magát, ahogyan létezik. A Létezőből a létezésben keletkező Létező2 tehát egylényegű az eredeti Létezővel. Teologikusan szólva: az Atya a Szentléleken keresztül keletkezteti a Fiút, aki egylényegű az Atyával. A felemelkedés ontológiai szempontból tehát multifunkcionális. Egyrészt külsővé válásunk - vagyis az a pillanat, amikor önmagunkból kilépve vizsgálat körébe vonjuk megismerésünk tárgyát - csak általa érhető el, másrészt a teljes visszatéréssel keletkeztetett létezésnek is előfeltétele, hiszen a végső aktus megelőző fázisa. 

A Létező és a létezés e kettős természetét a matematika nyelvén is sikerült megfogalmazni. Így szól: minden n dimenziós objektum csakis n+1 dimenzióban létezhet, önnön dimenzióinak értelmezése csakis egy újabb, az objektum szemszögéből metafizikainak tűnő dimenzió felvételével lehetséges. Egy egydimenziós objektum csakis egy minimum kétdimenziós viszonyítási rendszerben értelmezhető, egy kétdimenziós csakis egy háromdimenziósban, és így tovább[2]. A matematikusok persze gátlástalanul elszámolnának a végtelenig, az elméleti fizikusok azonban gátat szabnak ennek a féktelen szárnyalásnak; ők 11 dimenzió létét tartják megalapozottnak, úgyhogy itt meg is húzták az Univerzum határát.[3] Ha figyelembe vesszük, hogy az ember a maga 3 dimenziós létével és egy negyedik, értelmező dimenzió szükségszerű felvételével alig érte el a lehetőségek harmadát, a felemelkedést sem tekinthetjük célnak, csupán a továbblépés eszközének. Egy lépcsőfoknak, melynek meglépésével tovább haladhatunk a tökéletesség útján, a Kozmosz rendjével való azonosulás fázisain át a 11. dimenzió túlsó határának átlépésével bekövetkező teljes visszatérésig.  

A világ valamennyi vallásában, spirituális rendszerében jelen van a dimenziók közötti átjárhatóság fizikai lehetősége. Gigantikus hegyek, égig érő fák, az Istenhez vezető lajtorják képében alkottunk eszközöket az átjáráshoz, csatornákat a szent és a profán közötti átmenethez.

A túlvilághit csak az anyagtalan léleknek engedi, és a halálhoz köti a dimenziókon való átlépés aktusát, az előző dimenzió felett álló boldogabb, vagyis teljesebb és tökéletesebb világba való bejutás ígéretével. Ez a gondolat nem csak a halál iszonytató tényét teszi elviselhetőbbé, de megnyugtatóan is hat a lélek továbbélésének, örökkévalóságának hirdetésével. Nem csoda hát, hogy a legkorábbi civilizációk nem sajnáltak se pénzt, se fáradságot olyan építmények emelésétől, amelyekről úgy hitték, hogy irányítottan és ellenőrizhetően lehetővé teszik a bejutást a túlvilágba. Az egyiptomi piramisok célja is ez: hogy megkönnyítsék az elhalt fáraó bejutását az örökléttel kecsegtető Duatba. Logikus következtetés volt ezek után a historikusok részéről, Hérodotosztól William Petrie-n át Howard Carterig, hogy a piramisok a fáraók temetkezési helyéül szolgáltak. Ma már azonban – miután egyik piramisépíttető fáraó testét sem találták meg egyik piramisban sem (és sehol másutt), továbbá rézkorszaki eszközökkel és ismeretekkel lehetetlennek tűnik ekkora épület ilyen pontossággal történő megalkotása – egyre nagyobb teret követel magának az őstörténet és a korai civilizációk történetének újragondolása. A temetkezést mint okot elvetettük, és ezzel alapvetően értelmetlen áldozatokat hozó népként tekintettünk az egyiptomiakra (bár művüket a mai napig nem sikerült utánoznunk). Holott ők sosem állították, hogy oda akarnak temetkezni! Ők azt állították, hogy a piramisokból indították dimenziók közötti útjára a fáraót. Ha így van, ez megmagyarázza, miért nincsenek meg a holttestek. De lehetséges lenne a fizikai testnek is átlépni a dimenziókon? Felemelkedni olyan magasságba, ahonnan már nincs visszatérés, de van öntudatos létezés?

    Mielőtt rávágnánk, hogy mindez okkultista ostobaság, gondoljunk arra, hogy számos, korábban elképzelhetetlen fizikai csoda ma már hétköznapjaink természetes része, életünk szervezésének nélkülözhetetlen kelléke. A 20. századi fizika kitágította és összeszűkítette világunkat, messzebbre látunk, mint valaha, és gyorsabban jutunk oda, mint valaha. Mindemellett megalkotta további csodák elméleti kereteit. Ma már tudjuk, hogy lehetséges időutazás, csak energia kérdése. Tudjuk, hogy lehetséges teleportáció, csak energia kérdése. Tudjuk, hogy lehetséges a tér meggörbítése, csak energia kérdése. Tudjuk, hogy lehetséges a dimenziók közötti átjárás, csak energia kérdése. Talán az egyiptomiak is tudták ezt, és nekik az is megvolt, ami nekünk nincs? Az energia? 

    Energia. Rengeteg archeológiai lelet, írásos emlék, mitológiai esemény utal arra, hogy az emberiség valamikor az ősidőkben már rendelkezett a földtől való elemelkedéshez szükséges energiával. A 220 millió éves icai kövek vésetei felülről láttatják a Földet; testen kívüli keringetéssel végzett szív- és agyátültetéseket ábrázolnak; embereket, akik repülő szerkezetekkel emelkednek a velük élő dinoszauruszok fölé. Az óind szent iratok, a Rámájana, a Máhábharata, a Bhagavata-Purána több emelet magas, sokablakos „égi szekerek”-ről írnak, az utóbbi 14 bolygórendszert tárgyal. Gondoljunk a James Mellaart által feltárt törökországi, 10 000 éves Çatal Hüyük nevű városra, amelyben a házakat csak felülről lehetett megközelíteni. A dél-amerikai és japán domborművekre, amelyek szkafanderes űrutazókat ábrázolnak. Vagy a bibliai Hénoch felemelkedésére, aki „365 évig Istennel járt, majd egyszer csak nem volt többé, mert Isten elvitte”. Mindezek alapján vajon feltehető, hogy az első egyiptomi piramist építő Imhotep többet tudott az energiáról, az Univerzum működéséről, mint ma bárki? Miért építette a piramisokat olyan irtózatosan nagyra? Volt a tömegnek bármi köze az energiához?  

    Milyen egyszerű lenne most, az E=mc² ismeretében azt mondani, hogy bizony volt! Hiszen az einsteini képlet szerint a tömeg, az anyag energiává konvertálható. Csakhogy tudjuk jól, hogy az egyenletben nem a nyugalmi tömegről, hanem a relativisztikus tömegről van szó. A Napban percenként 240 millió tonna relativisztikus tömegű, azaz fúzióképes hidrogénatom válik tiszta energiává, másodpercenként olyan teljesítményt leadva, ami a Föld egy évi energiafogyasztásának milliószorosa. Nem csoda, hogy az egyiptomiak istenként tisztelték a Napot. De vajon megpróbáltak hasonlatosak lenni istenükhöz, megpróbálták utánozni őt? A piramis mozgásállapotát, vagyis relativisztikus tömegét nem módosíthatták, az azt alkotó részecskékét azonban igen.

Imhotep, az első piramisépítő - aki a legenda szerint az atlantiszi hét tudós egyike volt - legismertebb tantételeiben a következőket mondta: „Amint fent, úgy lent.” Valamint: „Minden mozog. Minden – rezeg!” Majd megépítette a piramisokat. Olyan alakúra, amilyen alakban a közismerten piezoelektromos tulajdonságú, információtároló kristályatomok kapcsolódnak egymáshoz molekuláikban, és beborította felületüket kristálylapocskákkal. Mondhatnánk, a piramis a kristályszerkezet fraktálja. Azt kell feltételeznünk ilyen gigászi munka láttán, hogy valamely kozmoszbéli energiaforrás - legkézenfekvőbben a Nap - földi körülményekhez igazított változatát, vagy lecsapolásának eszközét tisztelhetjük a piramisokban. Számos elképzelés létezik arra vonatkozóan, miként termelhettek a piramisok – ad abszurdum – elektromos energiát, sőt, a Föld rezgése által („minden mozog, minden rezeg”) a kristály piezoelektromos tulajdonságán keresztül gerjesztett misztikusnak tetsző, dimenziókon átvezető bioenergia-mezőt. Sokan párhuzamot vonnak a piramisok és a titokzatos Tesla-tekercs működése között, amely a közhiedelem és egyes tudományos szerzők szerint a Kozmosz ingyen energiáját használta vagy reprodukálta, a fizika- (például az energia-megmaradás és termodinamika) törvényeinek megcáfolásával. Századunk fizikájában és az archeológiai leletek értékelésében egyre több jel mutat afelé, hogy a dimenziók közötti átjárás nem csupán a tudományos-fantasztikus filmek íróinak fantáziájában létezik, hanem a valóságban is lehetséges, sőt, egyszer már képesek voltunk rá a történelem folyamán. Az energia körülöttünk van, újrafelfedezésre vár, tehát felemelkedésünk a metafizikai valóságba, s ezzel a tudás, a tökéletesség magasabb dimenziójába fizikailag sem lehetetlen.  

S ha nem lehetetlen, vajon mindjárt értelmes is?

Bevallom, erre a kérdésre nem tudom, csak sejtem a választ. A tudás, a felemelkedés, a létezés értelmét kutatni, megérteni aktuális pozíciónkban éppoly reménytelennek tűnik, mint egy alacsonyabb dimenziós objektumnak egy magasabb dimenziós kiterjedését, kapcsolódásait feltérképezni. Ahogy Edwin Abbot leírja Síkföld c. könyvében, amelyben a síkföldiek csak két dimenzióban léteznek: Ha a síkföldi egyetem professzora egy háromszög, bárhogy fordul is, hallgatói mindig csak egy szakaszt fognak látni belőle, sosem ismerhetik meg őt a maga háromszögnyi teljességében. Ez a korlátosság nyilvánvalóan megjelenik bármely másdimenziós térben is.

    Mégis, vannak kapaszkodóink, amelyek segítenek túllépni a magunk dimenziójának horizontján. Ezek a kapaszkodók: a tudomány és a hit. A magam világszemléletében a tudomány a jobb szemem, a hit a bal. S csakis együtt adnak teljes képet a környező világról. Ezzel, persze, nem vagyok egyedül.

    Egy amerikai filozófus, bizonyos Ken Wilber megkísérelte a világ nagy vallásainak tanításait integrálni egy tudományosan megalapozott vonatkoztatási rendszerben. Elgondolása szerint az ún. holonok a világ építőkövei, melyek minden korábbi állapotot megőriznek, de láncba kapcsolódva egyben képesek meg is haladni azokat. Megőrizve meghaladni – ez az evolúció törvénye. Az atomok mint holonok molekulákba szerveződnek, s ezzel egy magasabb szervezeti struktúrát alkotnak, amelyben már összetettebb feladatokat képesek ellátni, mint atomi voltukban. A molekula (mint holon) több, mint az atomok összessége, bár minden elemében atomi. Megőrzi és meghaladja az alacsonyabb struktúra funkcióit. Aztán a molekulák sejtekké, a sejtek idegpályává, az idegpályák agytörzzsé szerveződnek, és minden egyes lépcsőfokon megőrzik, majd meghaladják korábbi jellemzőiket és képességeiket[4]. A biológiai strukturálódás azonban a Kozmosz feltérképezhető tájainak csak egy része, Ken Wilber szerint a negyede. Ez ugyanis csupán az individuális külső holarchia, a holonok egyénre jellemző, külsőleg – azaz bárki által – meghatározható jellegzetességei egy alá-fölé rendeltségi rendszerben. Emellett még feltérképezhető további három: az individuális belső, a kollektív belső és a kollektív külső. S bármelyik holarchia adott szintjén álló holonhoz hozzárendelhetők a másik három holarchia azonos szintjén álló holonok. Például a külsőleg leírható egyéni limbikus rendszerhez az individuális belső holarchiában ugyanilyen magasan álló érzelmek és képzetek társíthatók, míg a kollektív külsőben a család-nemzetség kialakulása, a kollektív belsőben a tüphonikus világkép. A holarchikus rendszerben új értelmet kap az empirikus és a hermeneutikus tudás, a tapasztalás és az értelmezés tudása. Az ember és a Kozmosz objektív feltérképezése monologikus, empirikus, módszerekkel ugyan tudományos szemlélődésünk egyik lehetséges aspektusa, de a megfigyelt dolgok belső értelmezése, azaz a hermeneutika nélkül biztosan hamis képet fest majd. Egy rádiókészülék minden alkotóelemét feltérképezhetjük, kilistázhatjuk a vezetékeket, diódákat, tranzisztorokat, ellenállásokat, és meg fogjuk érteni, hogyan folyik benne az áram. De ADÁS nélkül sosem fogjuk megérteni valódi rendeltetését, a hallgatóban keletkező érzelmi reakciókat meg végképp nem. 

A hermeneutika tehát a belső, lényegi dolgok feltárásának módszere, a lélek és a hit tudományos vizsgálatának módszere, ami elvezet a gnózishoz. Megmutatja, sőt, nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy a felemelkedés az individuumon messze túlmutató aktus, amelynek következményei a Kozmosz valamennyi táján, mind a négy wilberi negyedben hatnak. A holarchia következő szintjén a tudat mint holon összekapcsolódik más tudatokkal, és alkot egy magasabb szervezettségű, egészen bonyolult feladatokat ellátni képes struktúrát, amelyben a megismerés - a monologikus, empirikus agnoszticizmustól - eljut a spirituális megértéshez, a hithez. S a hiten keresztül a legteljesebb tökéletességhez, a Szellemhez, a szubsztancia nélküli szubsztanciához, aminek (vagy akinek) szüksége van a létben levés tökéletlen, de kétségtelen pozitívumára ahhoz, hogy tökéletessége etikailag meghatározó lehessen. Ha tőle indítjuk a regressziós láncot, hozzá is térünk vissza mint ősokhoz; ezzel értelmet találunk létezésünkben, hiszen emberi mivoltunkban nem vagyunk kevesebbek, mint az őt alkotó alsóbb szintű struktúrák elemei, s a felemelkedéssel képesek lehetünk azonossá, eggyé válni vele. 

    Az összekapaszkodás, a testvériség lánca számomra a Szellemhez való felemelkedés holisztikus szimbóluma. Egy spirituális aktusé, amelynek során tudatunk, - vagyis az akaraterő, a bölcsesség és az esztétikum forrása – összekapcsolódik egy mitikus időben és térben, hogy felemelkedve, majd visszatérve beteljesítse rendeltetését; azaz létrehozza a tökéletes rendet, s fenntartsa a Kozmosz harmóniáját. Hogy úgy szerveződjék magasabb szintű struktúrába, hogy mindazt megtartsa, ami előtte létrejöttének feltétele volt; hogy megőrizze Hénoch és Hermész Triszmegisztosz ősi tudását, amely révén a Legfelsőbb Lénnyel való kapcsolat a spirituális módszereken túl is elérhető volt. Hénoch napi rendszerességgel találkozott Istennel, aki felvitte őt egy hegyre, ahonnan mindent látott, ami a Földön látható volt; egy Uriel nevű angyal csillagászati adatokat és más ismereteket osztott meg vele; leszármazottai, Lamech gyermekei ezekre alapozva hozták létre a világ minden tudását. Jabal feltalálta a geometriát, Jubal feltalálta a zenét. Tubal-Kain volt minden vas- és bronzműves tanítója. És Naamab, a leánygyermek találta fel a szövés művészetét.

    Csodás történet, amely szimbólumokba rejtett választ ad a ma történészeinek arra a dilemmára, miként lehetséges, hogy a földművelés, állattartás elterjedése, a bronz, majd a vas feltalálása az egész Földön szinte ugyanabban a pillanatban ment végbe. Történelmi léptékben mérve nincs semmi átmenet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy legújabb felfedezés szerint kb. 4500 évvel Kr. előtt hirtelen genetikai módosulás történt az emberi faj genomjában, nehezen hessegethető el a külső, „isteni” beavatkozás gondolata.

    Az Özönvízre készülvén a tudást, melyet Istentől kapott, Hénoch két oszlopban rejtette el. Az egyik márványból készült, hogy ellenálljon a tűznek, a másik egy laternes vagy laterus nevű kőből, amely fennmarad a víz színén, és a víz nem mállasztja szét. A tudás ilyetén átmenekítése - a szabadkőművesség Ősi és Bevett Skót Rítusnak nevezett ágában - 33 mesteri fokozatban hagyományozódott tovább, minden fokozat a történet egy szeletét őrizte.  

    Hénoch két oszlopának egyikét a zsidók találták meg Salamon templomának előkészítésekor. Ennek védelmére alapította Salamon király a Tökéletesség Páholyát, amelyben kilenc lovag őrködött kivont karddal az értékes lelet fölött. A másikat Egyiptomban találta meg Hermész Triszmegisztosz, a történelem, a kultúr- és tudománytörténet e rendkívül rejtélyes, egyetemes tudással bíró figurája. Alakját már az ógörögök azonosították a piramisépítő Imhoteppel. Mert mit tanít Imhotep? „Ahogy lent, úgy fent.” És mit Hermész Triszmegisztosz? „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd. Azaz: az ember bensőjében, lelkében megtalálható a világegyetem letükrözése. A világ megismerésének módja tehát nem más, mint az önmegismerés. A teljességhez és tökéletességhez vezető eszköz. Az „egyetlen varázslata” pedig a felemelkedés révén megvalósuló eggyé olvadás a Teremtővel. 

    Hermész Triszmegisztosz arra is választ ad, hogy ki az, akit keresünk, és miért? A Corpus Hermeticum ezt írja: 

5. Ő a théleszma, az egész világ nemzője. 6. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul. (…) 8. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér. 

   Kísértetiesen összecsengenek e szavak a teljes visszatérés ontológiai aktusával.

A felemelkedés tehát a filozófiai szükségszerűség, a fizikai lehetőség, a biológiai parancs és a spirituális megértés füzére, amely elhozza a szeretet győzelmét a gyűlölet felett, az áldozatét a bőszültség felett, az oldottságét a görcsösség felett és a megnyilatkozásét az elrejtőzés felett. A tudás győzelmét a tudatlanság felett.



[1]              Kurt Gödel osztrák matematikus, 1978-ban éhen halt. Nemteljességi tétele: „Egy ellentmondásoktól mentes rendszerben mindig megfogalmazható olyan állítás, ami nem bizonyítható.”

[2]              Hogy ez mennyire nem csak a képzelet játéka, arra bizonyítékul szolgálnak az ún. képzetes számok, melyek közül a legegyszerűbb is kétdimenziós, majd exponenciálisan terjeszkednek tovább; a kvaterniók négydimenziósak, az októniók nyolc. Napjainkban ezekkel a képzetes számokkal fontos repülés- és számítástechnikai eszközöket hoznak létre.

[3]              Érdekes egybeesés: Brian Greene Elegáns Univerzum c. könyvében leírja, hogy Itáliában találtak egy matematikai egyenletekkel teli füzetecskét, ami a 17. századból származott. A benne lévő egyenleteknek csakis úgy volt értelmük, csakis úgy oldhatták meg őket, ha 11 dimenzió létét feltételezték.

[4]              Wilber kifejti, hogy egy holarchia struktúrái között úgy állapítható meg, melyik a magasabb rendű, hogy megvizsgáljuk, melyik omlik össze, ha a másikat eltávolítjuk. Pl.: A sejtek összeomlanak, ha a molekulákat eltávolítjuk, tehát a sejt magasabb rendű holon. Mivel egyenlőséget nem tehetünk közöttük, viszonyuk leírásában a molekula<sejt alakot kell válasszuk annak ellenére, hogy a sejtek halmaza a molekulák részhalmaza. Ez a viszony azonban Cantor halmazelméleti bizonyításában csakis a végtelen halmazokra igaz. Tehát a holarchia végtelen.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.