Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Műveljük a nyelvet!

2012.07.28

 nyelv.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szabad szórend

Azt mondják - és ezt tanultuk az isiben is -, hogy a magyar nyelv szabad szórendű, vagyis az egyes szófajoknak nincs kötött helyük. Mindegy, hogy azt mondom: dühödten bementem a szobába, vagy bementem a szobába dühödten, vagy bementem dühödten a szobába. Vannak azonban kivételek. Például az

1. azonban

Az „ám”, a „de”, a „csakhogy” mint ellentétes értelmű kötőszó szinte kötelezően a mondat-, vagy a tagmondat elején áll. Ugyanez azonban nem vonatkozik az „azonban”-ra. E szónak a mondat- ill. tagmondat eleji szerepeltetése stilisztikai hibának számít, szabályosan ugyanis csak második vagy harmadik szó lehet. Tehát helyes a „De felmerült egy kis probléma.”, „azonban”-nal azonban ugyanez a mondat így néz ki: „Felmerült azonban egy kis probléma.”

2.  –e kérdőszócska

Vívódtam, hogy nagycsoport felett érdemes-e szóba hozni ezt a kérdést. Majd egymás után három szövegkönyv került a kezembe, melyek mindegyikében rosszul használta a fordító az -e kérdőszócskát, úgyhogy félre józan megfontolás, félre gátlás! Úgy tűnik, sokan elfelejtették, hogy az –e kérdőszócska kötött helyű, nem tehetjük kényünk-kedvünk szerint bármelyik szó után. Kötelezően az állítmányhoz kell csatolnunk, mégpedig egy kötőjellel. Mivel a magyarban az állítmány leggyakrabban igei, nem igényel hosszas mondatelemzést kijelölni a megfelelő szót. Mindig kötőjellel kell csatolni, enélkül ugyanis nem kérdőszóként, hanem mutatószóként funkcionál.

3. ún. megengedő „is”

„Elmegyek, ha cigánygyerekek potyognak is az égből!” Vagy: „Elmegyek, ha cigánygyerekek is potyognak az égből!” Vajon mindkét változat helyes?

Nem. Ez az „is” az ún. megengedő is, melynek szintén kötött helye van, mégpedig szintén az állítmány, méghozzá az összetett állítmány után kell szerepelnie. „Még ha meg is tehetném…” helyett tehát a „Még ha megtehetném is…” a szabályos. Mindennapi érintkezésinkben, a közbeszédben olyannyira elterjedt a szabálytalan változat, hogy már-már kénytelenek vagyunk elfogadni helyesnek, én magam is egyre ritkábban javítom a szövegkönyvekben, mert már előttem is akadémikus szőrszálhasogatásnak tűnik, ám a megengedő is kötöttségének helyességét könnyedén beláthatjuk Nádasdy Ádám példamondata alapján, amely ragyogóan rávilágít a megengedő is jelentés-megkülönböztető szerepére. Mást jelent ugyanis, ha azt mondom: „Ha a falak is vizesek, megvesszük a lakást!”, és megint mást, ha ezt: „Ha a falak vizesek is, megvesszük a lakást!”.

 

Mikor „se” és mikor „sem”?

Azt gondolnánk, ennél mi sem egyértelműbb. Ami „szintén ne”, az a „se”, és ami „szintén nem”, az a „sem”. Ez nem is lenne rossz gondolat, szabályként is ésszerűnek hangzik. Van azonban egy másik szabály, ami felülírja e természetes értelmezést. Ez pedig a gördülékeny, folyamatos beszéd igénye és követelménye. Élőbeszédünket leggyakrabban a mássalhangzók torlódása akasztja meg, a közszereplők bakijainak is ez a leggyakoribb oka. Emellett csúnya is a nyelv megbotlása miatti indokolatlan szünet, sokszor egyenesen értelemzavaró lehet (például ha emiatt le kell választanunk a birtokosról a birtokát). Ezért a követendő szabály az, hogy a természetes nyelvérzékünk diktálta metóduson túl, ha mássalhangzóval kezdődő szó következik, akkor „se”-t mondunk-írunk, míg ha magánhangzóval kezdődő szó jön, akkor „sem”-et.

 

Ha kellett, akkor szabadott?

Tudjuk és elfogadtuk, hogy a mi nyelvünkben is léteznek segédigék, melyek időnként rendelkeznek a teljes igei paradigmával, tehát szám- és személy szerint ragozhatók, valamint igeidőbe helyezhetők. Ám míg grammatikailag nincs különbség néhány szó igei és segédigei funkciójú szerepeltetése között, szemantikai szempontból nagyon is van. Bár a „kell” szó ragozható szám- és személy szerint (én kellek, te kellesz, ő kell), és időbe is tehető (kellettem, kellettél, kellett), ilyenkor megszűnik az összetett igei alak, tehát nem segédigeként, hanem főigeként funkcionál. Ugyanez nem mondható el a „szabad” szavunkról, ő nem képes főigeként szerepelni, hiszen nem rendelkezik igei paradigmával. Nem mondhatom, hogy én szabadok, te szabadsz, ő… (na jó, ezt mondhatom, de mily más jelentéssel!) Tehát a szabad csakis segédszóként, segédigeként képes viselkedni, ezért nem helyezhetem igeidőbe sem. Nem azt mondom, hogy nem szabadott volna, hanem hogy nem lett volna szabad. 

A „pár” csakis „kettő”?

Futótűzként terjedt el színművészeink körében az a téveszme, hogy a „pár” szó csakis „kettő”-t jelent. Görcsösen módosítják az eléjük kerülő szövegekben „néhány”-ra, egyikük még az „éljen az ifjú néhány”-ba is belefutott nagy igyekezetében. Állítólag az egyik szinkronrendező indította el a lavinát, s hamar követőkre talált. Egy bolond százat csinál…

Nézzük meg, miért is butaság ez az állítás!

Egy szó jelentését úgy definiálhatjuk, hogy az a tartalom vagy dolog, amit a beszélő és a befogadó egyként ért alatta. Ha tehát a beszélő a „pár” alatt „néhány”-at ért, és az őt hallgató szintén így érti, akkor a szó jelentése: „néhány”. Senki nem írhatja elő egy anyanyelvi beszélőnek, hogy csupán kettőt értsen a „pár” alatt, a befogadónak sem szabhatja meg senki, mit értsen a hallgatott szöveg alatt. Az értelmezés pontosságát a „pár” esetében a számnevek és a határozott, illetve határozatlan névelők hivatottak szolgálni. Egy(számnév) pár, vagy a(határozott névelő) pár nyilvánvalóan kettő, míg egy(határozatlan névelő) pár nyilvánvalóan néhány. A „pár” szó szerepeltetése „néhány” értelemben gazdagítja a nyelvet, stilisztikai sokszínűséget biztosít, segít elkerülni a szóismétlést. Jelentésének korlátozása a nyelv szegényebbé tételét eredményezi, és semmiképpen sem szolgálja a nyelvhelyesség ügyét.

Honnan eredhet ez a félreértés? Feltehetően az angol nyelvből. Angliában ugyanis a legutóbbi vizsgálatok alapján a „couple of” kifejezés alatt az anyanyelvi beszélők többsége valóban kettőt ért. Mindenki így érti, így tehát ez meghatározza a szó jelentését. Hogy egészen világos legyen: az angolok tesztelték, mit értenek az emberek egy kifejezés alatt, és eszerint adták meg a jelentését. Ez az ún. deskriptív, leíró szemlélet, amit a nyelvészek dolgának is tekinthetünk. A mi esetünkben pedig preskriptív szemlélettel elő akarjuk írni, mit jelentsen egy szó. Ez normálisan gondolkodó embertől teljesen idegen. Másfelől meg ha a "couple of"-ot "pár"-nak fordítja a fordító, akkor éppen megfelel a pár-irtók kivánalmainak. A háború tehát okafogyott is.

Több alanyhoz hány állítmány?

Örök probléma, hogy az olyan mondatokban, amelyekben több nevesített alany is szerepel, az állítmányt hogyan kell egyeztetni; a több alanyhoz igazodva többes számban, vagy a nevesítéshez igazodva egyes számban? János és Jóska felásta, vagy felásták a kertet? A fordítók az utóbbit részesítik előnyben, majd a nyelvőrségre felesküdött művészek morogva-káromkodva "kijavítják" a fordító tévedését egyes számra. Kinek van hát igaza? Mindenkinek. Ezesetben ugyanis szabadon választhatunk, mindkét megoldás jó. Bár ha alárendelő összetett mondatról van szó, melyben nem ismételjük meg az alanyokat, az én nyelvérzékemnek jobban fekszik a többes számú utalószó és állítmány.

 

*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.