Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kálmán Eszter: Hamupipőke

2012.03.17

 

Élménybeszámoló arról, hogyan működött a színész nélküli színház a Trafóban.

hamu.jpg

 Merthogy színész nélküli színházként határozzák meg az alkotók az előadást, ami egyrészt kommunikációs hiba, mert azon túl, hogy ugyanúgy felveti egy érdekes, mint egy öncélú kísérlet lehetőségét, többekben eleve ellenérzést kelt (mondván: ezekben az ínséges időkben nem színészek nélkül, hanem sok színésszel kellene színielőadásokat készíteni), másrészt az üzenet kissé hamis is. Színházként csak annyira lehet értelmezni az előadást, amennyire egy slide show-t mozifilmként, s ha a kérdés az, lehet-e színészek nélkül színházat csinálni, a válasz ez: lehet, de minek? Hogy olcsóbb legyen? Az túl nagy ár lenne érte, mert nemcsak nagyszerű színművészek egyéniségével lenne kevesebb a színház, de azokkal az emóciókkal is, melyeket kizárólag művészember képes közvetíteni vagy kiváltani. Tárgyak, fények legfeljebb a csodálatunkra tarthatnak számot, együttérzésünkre aligha. Vagy ideje újrafogalmazni a színházművészet célját, újradefiniálni formanyelvét, eszközrendszerét? Megtehetjük. persze. A színház egy komplex művészeti színtér, dúskálhatunk a lehetőségekben: sok műfaj képes önállóan is esztétikai értéket hordozni, sőt, mindegyik egymaga is képes elmesélni egy történetet. De ha végigtekintünk a színházművészetről gondolkodó filozófusok, szakemberek elméletein, egyik sem tartja nélkülezhetőnek a színészt, sem Arisztotelész, se Lope de Vega, se Sztanyiszlavszkij, se Peter Brook. Belőlük hiányozna az újító szellem és rátermettség? Vagy rájöttek, hogy színész nélkül éppen a komplexitás gluonja, az összetartó és egyberendező erő veszne oda? Színész nélkül nincs színház, legfeljebb kísérlet, egy bátor-tétova lépés arra, amerre talán még indákkal benőtt csapás sincs, nemhogy járható út az ekhós szekérnek..Tehát, ha esztétikailag értékelhető produkcióban gondolkodunk, nem tekinthetjük ezt az előadást színháznak. Márpedig értékelhető a produkció, hiszen van hozzáadott érték, nem is csekély.

A szerző-rendező ugyanis nem csupán a színészeket vonja ki a darabból (nevezzük az egyszerűség kedvéért performansznak), hanem megfosztja a nézőt megszokott koordinátarendszerétől, ami sajátos és rendkívül izgalmas hullámzást ad a játéktérnek. A térdimenziók szabadon cserélődnek, ami fent volt, lent lesz, ami magasság volt, mélység lesz, az árnyék függetlenedik az árnyat vető tárgytól, szabad lesz, önálló életre kel, az édesanya ellobbanó életét jelző sírhant transzmutálódik egy kupac meghaladhatatlan hamuvá, a hamu Hamupipőkévé, az idő pedig mint a történet objektív (mert mérhető) kronológiai rendezőelve megszűnik, nem létezik, illetve a néző, a befogadó belső téridejének szubsztrátumába plántálódik. Az időt csak mint az események magunkhoz való viszonyát érzékeljük, a gyötrelem, a magány, a megalázottság percei kínzó lassúsággal telnek. A jelenetek hangulati azonosságok vagy ellentétek alapján kapcsolódnak egymáshoz - bennünk. Ehhez nyilván az szükséges, hogy a befogadó magáénak tudja a történetet az empirikus világ megszokott téridejébe ágyazva is. Talán ezért választotta Kálmán Eszter Hamupipőke történetét. Nincs olyan elfogadottan szocializálódott egyed a Földön, aki ne ismerné, ne fújná kívülről az árva mostohagyermek hangulati elemekben oly gazdag meséjét.

Az ember persze először megpróbálja az otthonosan ismerős vonatkoztatási rendszerben értelmezni a látottakat, elvégre erre trenírozza az agyát gyerekkora óta. Ha három pontot lát egymástól arányos távolságban, már hajlamos emberi arcnak vélni, de aztán rájön, hogy ez nem megy, ez így nem több, mint a villanyoltás után életrekelő tárgyak hallucinálása a gyerekszoba rémületes magányában. Ekkor szimbolikus jelentéssel próbálja felruházni (olykor szó szerint!) az egyes képeket, s ezekből a szimbolikus képekből összerakni az ártatlan tisztaság és az ő jutalma-sztorit. Ám ez is felesleges igyekezet. A képregényrendező logika itt totális csődöt mond, hiszen az alapkő, a kronológia  hiánya a megtapasztalható, felismerhető minták helyett matematikai értelemben is irracionálissá teszi a látványt; végtelenül folytatható, ismétlődés nélkül. A néző tehát nem tehet mást, mint kiiktatja az agyában azokat a fiókokat, amelyekben kategóriák szerint rendezi élményeit, és átadja magát a fény, a zene, a tárgyak, az animáció, a szabad asszociációk együttes támadásának, ami csakis a szubjektum mélyére hatolva kap együttes, ám nem egységes jelentést. Ahogy a fotó a valóság szubjektumon átszűrt leképezése, úgy ez az előadás a jelbeszéd metafizikai visszaképezése a valóságba. A kontrollálatlan tudattalan szabad tobzódása, mint Dali festményei előtt. Nyilván nem véletlenül a Képek Ideje Fesztivál keretében került bemutatásra a Trafóban.

Nincs kétségem afelől, hogy ez a darab minden nézőnek mást jelent. Mert minden nézőben más hangulatok kapcsolódnak egymáshoz, és más személyes élmények idéződnek fel. Verbális vezérfonal, egyértelmű színészi gesztusok híján magunkból építkezve kell összeraknunk egy kvázi Hamupipőke mesét. Így válik Hamupipőke története a néző személyes történetévé, így válunk mindannyian Hamupipőkévé, s így válik az illúzió belső valósággá. S így esik meg, hogy a néző az alkotás gyönyöre mellett a felelősségben is osztozik: akinek nem elég érdekes a mű, az maga nem elég érdekes.

hamu2..jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.