Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Apa

2013.01.20

 

oroszlanok.jpg   

„Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm!” – zengi a telefonom. A nővérem hív. A hangján hallom, hogy valami nagy baj van.

- Figyelj, itt vagyok az apunál – mondja rekedten. – Azt kéri, hogy gyere be hozzá, el akar tőled búcsúzni.

- Mi van? - hökkenek meg. - Tegnap voltam nála, azt mondta, jól van.

- Hát, ma már nincs. A kemoterápián kiesett a székből, már beszélni sem tud, tubálták, az orrán keresztül etetik… Szörnyű! Gyere be hozzá, gyorsan!

- Jézusom! Máris megyek.

Apám haldoklik – vetem oda sietősen a munkatársaimnak, hogy értsék, miért hagyok ott hirtelen csapot-papot. Döbbent és együttérző tekintetüktől kísérve hagyom el az épületet, és vibráló idegességgel állok meg a villamosmegállóban. Csak jöjjön gyorsan!

Apám haldoklik. Novemberben nyelvgyök-rákot diagnosztizáltak nála, egy alattomos, gyorsan növő rosszindulatú daganatot a szájában. Először velem közölték. Kértem a doktornőt, hadd mondjam meg neki én. Hosszan készültem rá, gondolatban ezerszer lepergettem azt a párbeszédet, hol érzelmesen, könnyek közt emlékezve és búcsúzva, hol férfias keménységgel, konokul szembe nézve a tényekkel. De tudnia kell-e egyáltalán? Én akarnám-e tudni? Nem! De, azt hiszem, igen. Joga van hozzá, fel kell készülnie rá. Meg kell mondanom neki!

Nem bírtam. Láttam a szemében a rémületet, amikor próbáltam a betegségére terelni a szót. Nem akarta hallani. Tudta.

Az Apám. Kétszeresen is neki köszönhetem az életemet. Egyszer, mert életet adott nekem, másodszor, mert nem adott oda a Halálnak.

   

Hat éves voltam. Horgászni mentünk. Piszkosul nem fűlt hozzá a fogam, de nem mertem mondani, nehogy megbántsam kedvetlenségemmel Apát. Jó gyerek akartam lenni, azt akartam, hogy szeressen! Engedelmesen lépdeltem mellette, időnként kajlán elszökdelve mellőle, és próbáltam valami vidámat, valami szórakoztatót találni a kora reggeli sivárságban. Az utcákon senki, csak mi ketten; az óriás meg a törpe. Igazi horgász ugyanis hajnalban megy pecázni, akkor még nem szakítja szét a civilizáció tapintatlan dübörgése a természet és az ember közötti vékony kis bársonyszálat.

A vasúti átjáróban, csak úgy játékból, beillesztettem a lábam a sínek közé. Befért. Gyorsan nyomtam egyet rajta, lássuk, fájni fog-e? Nem fájt. Viszont átszaladt a lábam a sín és a vaksín közti résen, egészen a talpfáig. A cipőm talpának pereme pedig alulról megakadt az acél szélében.

    Beszorult a lábam! Hiába akartam kihúzni, nem bírtam; bárhogy erőlködtem, nem bírtam. Apám nem tudta, hogy ezt magamnak köszönhetem, azt hitte, baleset. Nem szidott hát meg, hanem türelmesen segíteni próbált. Letette a horgászfelszerelést, jó erősen megmarkolta a lábam, és húzta, húzta. Aztán megint megmarkolta, és megint húzta, döntötte, forgatta, és húzta. Az már fájt, de nem jött ki.

- Na, várjál, fiam – mondta. – Mindjárt kitalálunk valamit.

Ekkor nagy csilingeléssel-csörömpöléssel leengedték a sorompót, és a távolból, a kanyaron túlról éles, tolakodó vonatfütty hallatszott. Apám nyugalma egyszeriben elillant. Előbb ösztönösen hátra ugrott, ki a síneken kívülre, aztán átszaladt a túloldalra, körülnézett, majd visszarohant. Segítséget keresett, vagy csak ötletet, vagy menekülni akart? Vagy csak felmérni a távolságot, s hogy mennyi ideje van még, hogy kimentsen? Nem tudom. Én türelmesen vártam, fel se merült bennem, hogy bajom eshet. Hiszen velem volt az Apám.

- Na, várjál, fiacskám – mondta megint, de most furcsán zihálva. – Mindjárt kitalálunk valamit, mindjárt, mindjárt… Ne tojj be, a vonat a másik sínen fog elmenni, nyugi, nyugi...

És ekkor fellángolt az égi szikra! Apám lehajolt, KIFŰZTE és MEGLAZÍTOTTA a cipőmet, amiből így már könnyedén kihúztam a meztelen lábam. Töltelék nélkül pedig a cipőt is játszva kimentettük. Apa átölelt, és szó nélkül ballagtunk tovább a tó felé. Úgy tíz métert haladhattunk, amikor a kanyarból előbukkant a vonat, és éktelen visítással átszáguldott a vasúti átjárón. Nem a másik sínpáron. Azon.

- Ez elcsapott volna minket! – néztem fel apámra.

- Fenéket! – mondta a maga keresetlen stílusában. – Megállítottam volna. Félkézzel.

Elhittem neki. Hiszen a dzsungelben egyszer úgy menekült meg egy oroszlán karmaiból, amikor csütörtököt mondott a Winchestere (ez akkor még puska volt), hogy benyúlt az oroszlán száján, kinyúlt a fenekén, megmarkolta a farkát, és kifordította! Ez igaz volt.

Aznap se fogtunk semmit. Én hat voltam, ő 32.

 

Felrohanok a kórházi lépcsőn az első emeletre. Apát átrakták egy másik ágyba. Csontig soványodva, orrában tubussal úgy fekszik, mint aki már mindent tud a világról. Többet is, mint amennyit szeretne. Arcán fáradtság, megviseltség, de okos szemében derű csillog. Kinyújtja felém a kezét, és amúgy férfiasan megszorítja az enyémet. Szótlanul nézzük egymást. Már tudom, hogy nem fél a Haláltól, már négy napja elfogadta, feldolgozta, beletörődött. Valami eszébe jut. Mutogatva tollat, papírt kér, és girbe-gurba betűkkel, reszketeg kézzel ezt írja: „Nem fogok hattyúdalt énekelni neked.”

Felcsuklik belőlem a nevetés. Apa… Aztán közel hajolok hozzá.

- Én ezt nem bírom megállítani. Két kézzel se…

- Hát emlékszel rá? – írja.

- Persze. Te is?

- Naná! Akkor jobban be voltam szarva!

Megölelem.

- Örülök, hogy te voltál az apám – súgom a fülébe.

- Én is – sóhajtja utolsó erejét összeszedve, és nagyot szorít a kezemen.

 

Éjfél után öt perccel meghalt. Mikor Anyám reggel bement látogatni, már üres volt az ágya.

Én tíz nappal később 46 éves lettem. Ő ugyanaznap lett volna 72.

 

 

.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.